Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Vadasparki mesék

Gyula bá', a nyugalmazott erdőkerülő, valamint a hatéves ikerpár, Kari és Vali folytatják felfedező útjukat a Budakeszi Vadaspark lakói között.

Az őzgida napra pontosan, május elsején született. A budai Virágvölgy egyik eldugott tisztásán Ró, az őzpapa ellágyult tekintettel méregette a rozsdabarna, fehér pöttyös jószágot, amint megpróbált talpra állni a puha, késő tavaszi fűben.

Suta, az őzmama megvárta, míg a gida az erőlködéstől kifáradva ismét a hasára nem tottyan, s folytatta a mosdatást. A gida élvezettel hunyta be a szemét, amikor anyja az arcát nyalogatta rózsaszín, érdes nyelvével.

- Nos, mi legyen a gyerek neve? - kérdezte Suta két nyalintás között.

- Bamb... ah, kajla! - kiáltott fel Ró.

- Bambaahkajla? - nézett fel csodálkozva Suta.

- Azt akartam mondani, hogy legyen Bambi, mint a rajzfi lmben, de nézd, az egyik füle kajla... Csak most vettem észre!

Mindketten a gidát fürkészték. Valóban, mintha az egyik egy kicsit csámpás lenne. Nem áll oly szép merészen, mint a másik fül.

- Hát akkor legyen a neve Bamba, a Kajla - adta meg magát Suta. - Röviden: Kajla. Szép kis őzbak lesz belőle, hisz a Bika jegyében jött a világra.


Kajlának végre sikerült a négy lábára állnia, de az első lépésnél elvesztette az egyensúlyát, és belepottyant a rügyező vadszederbokorba. Rémülten kalimpált a lábaival, hogy megszabaduljon az ezernyi apró tüskét rejtő gallyaktól. A jelenet oly mulatságos volt, hogy a szülőpár a kacagástól varázsképtelen volt a gida segítségére sietni.

Eddig jut a történetben Gyula bá' is. Nevettében le kell ülnie az őzkifutó mellett lévő fapadra. Az öreg erdőkerülő előveszi lepedőnyi zsebkendőjét, és trombitálva kifújja az orrát. Kari és Vali meghökkenve néznek barátjukra, majd felszabadultan, a padot csapkodva ők is hahotázni kezdenek. A Vadaspark kora vasárnapi látogatói kíváncsian pillantgatnak feléjük, vajon mitől van a hármasnak olyan jó kedve.

A fémhálós kerítés másik oldalán, félrebillentett fejjel, egy fiatal őzbak figyeli az erdőből kiszűrődő, távoli neszeket.

Ez a bokor volt Kajla életének első leckéje - folytatja Gyula bá' a gida történetét. - Rövidesen Ró, a vadon élő őzhordák ősi szokása szerint, búcsút mondott családjának, és elindult megkeresni a többieket. E pillanattól kezdve, amíg Kajla szopik, Sutára hárul a nevelés feladata. Az újszülött kisbak estére már képes volt követni anyját az előre kiszemelt rejtekhelyre. A száraz fűből lerakott almot csipkebokor vette körül, a horgas tüskékkel egymásba akadt ágak szinte áthatolhatatlan sövényt alkottak körülöttük. Egyetlen, szűk kijárata volt az otthonuknak, amelyen még a kecses formájú Suta is csak lekuporodva tudott keresztüljutni. Néhány nap alatt kialakult az életformájuk. Kajla egyre több tejet követelt, ezért őzmama naponta háromszor kisurrant nassolni egy-egy órára, magára hagyva Kajlát. Suta nyugodt volt.

A kisgidák, velük született ösztönnel, mozdulatlanná dermednek, ha valami ismeretlen közeledik a fészkükhöz. Bundájuk színe beleolvad a környezetbe, s különben is, az újszülött őznek nincsen szaga, ezért a kóbor kutyák és a mindenre éhes vaddisznók elmennek mellette anélkül, hogy észrevennék.

- És ha elhoznánk a szomszéd vadász vizsláját, az sem találná meg? - kérdezi Vali.

- És ha én nem veszem észre, és éppen rálépnék, akkor sem ugrana fel? - duplázik rá Kari.

- Hm, minden megtörténhet, mint ahogy valójában is megtörtént - simogatja a bajszát Gyula bá'. - De az esetek többségében a gida túléli ezt a veszélyes időszakot, és felnőtt állat lesz belőle. Ám hadd folytassam a történetet!

Suta és Kajla nyugalma, sajnos, csak egy hétig tartott. Egy sétára csábító vasárnap délután a gida zajt hallott közeledni. Olyan fajta volt a hang, mint amikor anyja a hazatérése után gondosan végigszaglássza csemetéje testét, de sokkal erősebb.

A zörej tulajdonosa időnként felvakkantott. Szétvált a fű, és a fészek bejáratában feltűnt egy ökölnél alig nagyobb kiskutya, nyakában kék selyemszalaggal. Suta lábnyomait követve szaglászott, de mivel a nyomok ott véget értek, és az öleb nem látott semmi különöset, éppen visszafordulni készült, amikor megtörtént a szerencsétlenség. Egy méhecske a lapuló gida orrára szállt, és nyalogatni kezdte róla a nedvességet. Suta hatalmasat tüszszentett. Egy pillanatig mindketten rémülten méregették egymást. A gida soha nem látott kutyát, az öleb sem találkozott még őzzel. A kutya hátraugrott, és éktelen ugatásba kezdett. Ropogtak az ágak az erdő padlóján, s két termetes aszszonyság csörtetett keresztül a cserjésen, a lárma irányába.

- Hanna! Hannácska! Merre vagy, drágám? - turbékolta az egyikük. Megmozdultak a gallyak, és Kajla fölött elsötétült az égbolt. Suta mesélt már neki az emberekről, de álmában sem képzelte, ezek a veszedelmes lények ilyen hatalmasak. Hiába próbált az alom füvébe olvadni, minden ízében remegett, s ez elárulta.

- Nézd, őzike! - sipította a holdkeréknyi fejű.

- Szegényke, fázik... - tette hozzá a másik, aki malomkeréknyi fejjel rendelkezett.

- Elhagyta az anyja... - állapította meg holdkerékfejű, majd hirtelen ötlettel a malomkerékhez fordult. - Tudod, mit? Csavarjuk egy pulóverbe, és vigyük le szegénykét a Vadasparkba!

Így is tettek. A gyapjúruhába bújtatott kis állatot ölben vitték át az erdőn a kocsiparkolóhoz, és betették a csomagtartóba. A malomkerékfejű asszonyság karjaiba kapta a pincsikutyát, s úgy szállt be a kocsiba, barátnője mellé.

- Okos kiskutya vagy, Hannácska. Megmentetted egy őzike életét...

Gyula bá' itt felugrik a padról, és hosszú erdészléptekkel fel s alá kezd masírozni.

- Valóban megmentette a mi Kajlánk életét Hanna, a vasárnapi szimat? - kérdezi váratlanul az ikreket.

- Igen, mert jöhetett volna egy éhes farkas, és az megette volna Kajlát - vágja ki Vali.

- Nem, mert Kajla a csomagtartóban úgyis megfullad... - kiáltja Kari.

- Egyik válasz sem az igazi. Budán nincsenek farkasok, és a gida, igaz, hogy megrémülve, de túlélte az utazást. De kezdjük az elején, miért nem lett volna szabad Kajlát elhurcolni az otthonából! Képzeljétek Suta kétségbeesését, amikor visszatérve a csipkebogyósövényhez, nem találja gyermekét. Három napig kereste Kajlát. Ám mi, erdészek tudjuk, ha vissza is vittük volna hozzá a gidát, már nem fogadta volna el. Ha megérzi az emberszagot rajta, magára hagyja. Ez Kajla biztos pusztulását jelentette volna. Nos, a Vadas parkban mindent megtettünk, hogy életben tartsuk a kis állatot. Cumiztattuk éjjel-nappal, adtunk neki vitaminokat, melengettük. Szerencséjére úrrá lett a megrázkódtatásokon. Ez csak egyetlen behozott gidának szokott sikerülni tíz közül. Kajla most hároméves. Egészséges, de szomorú felnőtt állat lett belőle. Hanna és gazdái elvették tőle azt, ami egy vadállatnak a legbecsesebb - a szabadságát. Soha többé nem engedhetjük ki az erdőbe. Túlságosan megszokta az embereket. Ez hamarosan a vesztét okozná. Hanem...

Gyula bá' nem tudja befejezni a mondatot. Vali kiált:

- Kajla!

És széttárt karokkal elkezd rohanni az őzkifutó kerítése felé. Kari hasonló stílusban követi testvérét. A fémháló túloldalán a fi atal bak most egyenesen rájuk néz. A bal füle mintha nem állna olyan kackiásan, mint a párja.

Az öreg mosolyogva, fejét csóválva szemléli a jelenetet. Aztán lassan, ösvényhez szokott széles léptekkel elindul az ikrek után.

(Somo)