Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Berkes Balázs és a Dzsessz nevű társasjáték

A nagybőgő legfeljebb a szólózás perceiben jut főszerephez, mégis számon tartják e hangszer kiválóságait is. A Magyar Zene- és Táncművészet Kiemelkedő Előadóművésze elismerő cím odaítélésekor – a korábban már a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje címmel kitüntetett – Berkes Balázs bőgős is az első díjazottak között volt dzsessz kategóriában. A zeneművész szebb meglepetést nem is igen kaphatott volna hetvenedik születésnapjára…
 
Az ember nem bőgővel szokta kezdeni muzsikus tanulmányait. Ön hogyan jutott a hangszer
közelébe?
– Családunkban a zene mindennapos volt. Édesapám, dr. Berkes Kálmán klarinétművésztanár otthon is rendszeresen kamarazenélt hivatásos és műkedvelő barátaival. A közönséget alkotó társaságban persze mi öten is „megfertőződtünk”: Kálmán fivérem világjáró klarinétművész lett, jelenleg a Muszacsino Akadémián tanít Tokióban; Kati hárfát tanult, ő a hanglemezgyárnál lett zenei rendező és montírozó. Anikó hegedűtanár, a Járdányi Pál Zeneiskola igazgatóhelyettese volt, Mária pedig egy nemzetközi zenekar brácsása lett a Kanári-szigeteken. Édesanyánk a Villányi úti Szent Imre templom kórusában énekelt. A hangszertanulást tizenévesen csellózással kezdtem, de a különféle sportok jobban érdekeltek. Állategészségügyi technikumot végeztem, közben felfedeztem magamnak a dzsesszt és a bőgőt. Lényegében a dzsessz vezetett vissza a klasszikus zenéhez is, mert rákényszerültem, hogy rendesen megtanuljam. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát már nagybőgő szakon végeztem, Tibay Zoltán ismertetett meg a hangszerrel. A mostani kitüntetésnek azért is örültem nagyon, mert egyrészt a szakma ítélte oda, másrészt „háttérben” muzsikáló emberként figyeltek fel rám a tizenegy elismert művész között.
Berkes Balázs
Berkes Balázs
Ön is a „Dália-nemzedék”  tagjaként indult?
– Már kicsit korábban. Nálunk akkoriban még negligálták a dzsesszt, alig lehetett hozzájutni. Számunkra a Golden Gate Quartet is, amelyet később magyarországi hangversenyeiken kísérhettem, dzsessz volt. Deseő Csabánál hallottam az első igazi dzsesszlemezt, egy Jerry Mulligan koncertet, illetve a Music USA éjszakai adásaiban Willy Sconnower műsorvezetéséből ismerkedtünk a stílusokkal. Fogarassy János, akivel 1958-ban az első fellépéseim is voltak, szedte le fül után az ott hallottakat a sokszor nálánál képzettebb muzsikusok számára is. Dzsesszbőgőzni senkitől sem tanultam, jó zongoristákkal, mint Garay Attila, Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Kálmán, együtt játszva sajátítottam el. Muzsikálhattam Kovács Andorral, a Szabó-Beamterékkel és más legendákkal is, emlékszem, később Bubival egyórás élő rádióadásunk is volt a Jókai Klubból. Valamikor az 1960-as évek elején odajött hozzám a Dáliában egy vidéki fi ú, hogy szeretne velem zenélni. Ő volt Vukán György. Negyvenöt éve muzsikálunk együtt; tizenegy esztendeje például minden hétfőn a városmajori John Bull Pubban duózunk.
 
Miért olyan fontos hangszer a bőgő?
– Mert egyszerre adja ritmus és harmóniai alapját a zenének. Nem véletlenül áll a hagyományos dzsessztrióban általában középen a bőgős: figyeli a zongoristát és a dobost is. Kísér, a hagyományos szvingben például ellenpontozva hoz basszusmeneteket, és ugyanezt teszi ritmikai szempontból is. A dzsessznek óriási lehetősége, hogy „önálló nyelv”, szóhoz juttatja az egyént. Mint valami zenei eszperantó, lehetővé teszi, hogy egymás verbális nyelvét nem ismerők is azonnal szót értsenek, hiszen a dzsessz társas játék, amire oda kell figyelni. Ha kezd kialakulni a párbeszéd a hangszerek között, akkor hatunk egymásra és a közönségre. Minél inkább kialakul ez a belső kör, annál inkább ráérez a dzsessz nyelvét nem ismerő közönség is, annál nagyobb a közös élmény. Nekem a bőgő szépségét az adja, ha fundamentumként szolgálhatok, és akár szóló, akár kísérő funkcióban vagyok, a tőlem telhető legjobbat nyújtom.
 
De számtalan stílusban hogyan lehet egyszerre összehangolódni, megfelelni? Nincs az embernek belső kudarcélménye?
 
– Ó, dehogy nincs, ha kifelé nem is látszik, amikor elégedetlen vagyok magammal, de a legkisebb siker is tovább lendít! Ezért kell megtanulni, tisztelni a klasszikus alapot, mert akkor már nem vagy elveszett, ráadásul a különféle stílusokban stílushű kísérettel részt venni, az az igazi! A sokféleségre nekem nagyon jó iskola volt a Magyar Rádió, ahol 1962 és 1978 között az MRTV Tánczenekarában, majd a Stúdió 11-ben, ezenkívül sokféle formában mindent kellett játszani. Ez aztán az iskola duótól a szimfonikus zenekarig! Irány a stúdió, és már megy a felvétel; egy nap akár harminchat számot is rögzítenek, nemegyszer próba nélkül! Egy időben annyira divatban voltam, hogy akadt olyan rádiós dzsesszzenei verseny, amikor tizenkét zenekarból nyolcban én bőgőztem, tehát „magam ellen” versenyeztem. Életem egyik nehéz epizódja volt, hogy egyszer eljött Magyarországra a nagy Teddy Wilson, és Kőszegi Imrével mi voltunk kijelölve a kíséretéül. Megjött a próbára, elkezdett játszani, mondani sem kell, kottát nem hozott, a számok egy részét nem is ismertük, ami azért eléggé rázós helyzet, és még műsort sem beszélt meg velünk, csak játszott. Beszálltunk, és a végén elégedett volt. Másnap Nagykanizsán egészen más számokat játszott, harmadnap az Erkel Színházban megint mást, az egész szakma meg ott ült és figyelt. Ahogy mondani szokás: többször leizzadtam.
  
Vukánnal milyen együtt zenélni?
– Nagyon jól érezzük egymást minden formációban, függetlenül attól, hogy klubban, vendéglátóhelyen, filmgyárban vagy színpadi koncerten vagyunk. A dobosok sokszor változtak: Kovács Gyula, Jávori Vilmos, Rosenberg Tamás. A Tomsits együttes is erre a formációra épült, csak Rudi volt a szólistánk. Aztán 1980 ban egy menedzser kitalálta nekünk a Super Trió nevet, abban Kőszegi Imrével zenéltünk. 1990-től a Creative Art Trióban Balázs Elemérrel alkotjuk a formációt. A trió fúvósokkal kiegészítve a Creative Art Ensamble. Sok külföldi fesztiválon jártunk. Poriban, a dzsesszfesztiválon öt nap alatt hatszor léptünk fel. Itt Jimmy Owens amerikai trombitás kicsit „meg akart minket kóstolni”, összevissza, a tizenkét hangnemen át játszott egy bluest, de nem tudott velünk kibabrálni. El is ismerte aztán.
 
Az ön életében fontos szerepe van a tanításnak is.
– Gonda János barátom beszélt nekem először a dzsesszoktatási terveiről. 1965-től tanítottam, előbb a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolán, 1992-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Kezdetben kottaanyagok és alapok nélkül a tananyagot is nekünk kellett kialakítani. Nagyon szerettem; örömmel tölt el, hogy a tanítványaim mind muzsikusok, vagy zene közeli pályán vannak. Nemrég búcsúztattak el megható keretek között a növendékeim és kollégáim.
 
Lemezek?
– Rengeteg hanghordozón szerepelek, mindenféle műfajban. Saját nevem alatt a Forever ’96 CD jelent meg.
 
Hegyvidék?  
– 1965 óta boldogan lakom feleségemmel és két lányommal a Ráth György utcában. Az ittenieket most az bosszantja, ahogy az utcát feltúrták, és ahogy látszik, hogy íróasztal mellől akarják a rendjét megváltoztatni, ám az ott élőket meg sem kérdezték minderről. De, gondolom, ez már egy másik cikk témája lehetne…