Dr. Mészáros M. János, az állatorvos-történész

Csodálatra méltóak azok az emberek, akik szabadidejükben megszállottan kutatnak, gyűjtenek olyasmit, ami látszólag fölöslegesnek tűnhet. Amiért igazi fizetség talán nem is jár, ám ami apró, de fontos téglaként mégis hozzájárul valamihez, ami e munka nyomán fontossá lehet. Ilyen ember az állatorvosképzés megszállott történésze, a 79 esztendős Dr. Mészáros M. János aranydiplomás állatorvos, egyetemi adjunktus is.

Doktor úr, hogyan lesz egy állatorvosból történész?
– Egy ifjúkori érdeklődés módosulataként. Mocsán, Komárom megyében születtem, földműves anya és bognársegéd apa gyermekeként; a családban semmiféle ilyesfajta kötődésem nincs, az állatokhoz is csak annyi, hogy mindig volt kutya, macska, ló a környezetemben. Amikor Kispesten laktunk, a Deák Ferenc gimnáziumból érdeklődési körömnek megfelelően két helyre is felvételiztem: történelem–francia bölcsészszakra és az állatorvosira. Mindkettőre azonnal felvettek, választanom kellett. Döntésem az Agrártudományi Egyetem Állatorvos-tudományi Karára esett. 1954-ben végeztem, és mivel különösen a patológia vonzott, azonnal ott is tartottak a tanszéken. Harmincöt éven át, 1954-től 1989-ig tanítottam patológiát, és közeledve a nyugdíjkorhatár felé, 1983-tól tört fel belőlem az a történész véna, amely végül is az állatorvos-képzési kutatásokra irányult.

Tehát ön nem is végzett gyakorló állatorvosi munkát sem vidéki gazdaságokban, sem hobbiállatok doktoraként, ahogyan azt megszoktuk egy állatorvostól?
– Nem, mert engem a szövettan, a boncolás, az állatbetegségek kórtana érdekelt elsősorban. Féltem a fertőzésektől, ezért sokat adtam a higiéniára, így például mindig kesztyűben boncoltam, ami nem volt általános, de nem is kaptam el soha semmiféle fertőzést, mint más kollégák, akik nem vigyáztak magukra eléggé. Munkámnak egyik ösztönzése a Vetési Ferenccel közösen írt, A háziállatok diagnosztikai boncolása című könyv lett, amely nívódíjat is kapott, és amelyet követően az Állatorvostudományi Egyetem díszpolgárává választottak. Sajnos, a tudományos munkára nem maradt időm, mivel el kellett vállalnom mindenféle olyan megbízásokat is, amelyek „kompenzálták”, hogy nem voltam párttag, vagy nem akartam részt venni a fegyelmi bizottságban kulákgyerekek későbbi eltávolításában. Huszonöt éven keresztül biztonsági megbízott, magyarán munkavédelmi felelős voltam – nem is volt munkavédelmi hiányosságból eredő halálos baleset az intézményben! Gazdasági felelősi feladatokat is elláttam, így, mint említettem, a jegyzőkönyvek, felhívások, ellenőrzések közepette nem maradt időm tudományos tevékenységre. Igaz, az ellenőrök sem tudtak hiányosságot fellelni nálunk.

Hogyan lett önből amatőr történész?
– A numizmatika 1961 óta foglalkoztatott, Árpád-kori pénzeket, érmeket gyűjtöttem, vásároltam. Körülbelül ötszáz darabnál abbahagytam, mert nem győztem anyagilag, ám közben kapcsolatba kerültem ezzel a körrel. Varannai Gyula egyik előadásából szereztem tudomást arról az aranyéremről, amelyet 1905-ben bocsátottak ki a budapesti állatorvosi világtalálkozóra. Ez ösztönzött, hogy komolyabban elkezdjek érdeklődni a numizmatika állatorvosi vonatkozásai iránt. Kutattam múzeumokban és magánembereknél, leírtam az érmeket – hetvenhárom darab ilyen van –, azt is, ki és mikor kapta meg, lefényképeztem mindent, cikkeket írtam, előadásokat tartottam a témában az Orvostörténeti Társaságnál. Mindez 1986-ban a Magyar állatorvosi érmek, plakettek, jelvények című összefoglaló munkámban jelent meg, amelyet az állatorvosi oktatás kétszáz éves jubileumára jelentettek meg négyezer példányban. Közben elkapott a szenvedély, és összeszedtem az egyéb érmekre, kitüntetésekre vonatkozó adatokat is, például amelyeket magyar állatorvosok kaptak itthon és külföldön. Összegyűjtöttem, leírtam a magyarországi állatorvos-történeti szobrokat, emlékműveket, emléktáblákat, festményeket. Legutóbbi könyvemet, Az állatorvosképzés 1818-tól 2004-ig elhunyt tanárainak és előadóinak sírjai címűt a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Könyvtár jelentette meg, előtte az Állatorvosok Lapja közölte a részleteit. A hazai állatorvosképzést Tolnay Sándor indította el 1787-ben; vele együtt közel másfélszázan szerepelnek a kiadványban.

Dr. Mészáros M. János

Érdekes, hogy nemcsak orvosok, de olyanok is, mint Heller Farkas közgazdász, vagy mártír miniszterelnökünk, Nagy Imre…
– Mindenkit felvettem, aki valamilyen tantárgyat oktatott intézményünkben. Heller közgazdaságtant, Nagy Imre agrárpolitikát tanított az állatorvosoknak.

Hogyan lát neki egy ilyen munkának?
– Az intézményi nyilvántartásból, könyvtárból, az orvosi és állatorvosi lapok nekrológjaiból, méltatásaiból, családok archívumából, temetői  nyilvántartásokból szedegetek össze minden életrajzi adatot, fotót, aztán a temetőkben lefényképezem és leírom a sírjukat is. Ezek feltérképezésében még a feleségem is segített. Ha valaki meg akarja találni a nyughelyüket, akár sírápolás, akár megemlékezés szándékával, akkor oda tud találni! Most a kollégák adatbázisán dolgozom: a könyvtár részére szedem össze a névvel, beosztással, a diploma időpontjával, az eltemetéssel kapcsolatos információkat, amit Orbán Éva könyvtárigazgató-helyettes gondoz.

Kérdezhetem a magánéletéről?
– Ezerkilencszázötvennyolcban házasodtam, 2002-ben megözvegyültem, ma már negyvenhét éves a fiam, aki toxikológiai képesítéssel gyógyszerkutató állatorvos, és négy unokával ajándékozott meg. Több mint negyven éve, 1966 óta vagyok kerületi lakos, az Általános Géptervező Iroda, ahol a feleségem dolgozott, építtette ezt a kis lakóparkot a temető közelében, így kerültünk ide. Tisztes nyugdíjam van, az egészségem is bírja, így élhetek a hobbijaimnak, ami egyben tréning is az agyamnak. Színész- és filmmániás is vagyok: videón és hangkazettán régi filmeket, rádióműsorokat, fotókat gyűjtök, s persze mindent  katalogizálok is, mert különben nem lehetne nyomon követni. Jó huszonöt éve kivágom a Hegyvidékből a nekem tetsző írásokat színészekről, épületekről, helytörténeti érdekességekről – tessék, itt vannak az ön temető-sorozatának is a cikkei, amit nagyon szerettem. Feleségem halála után vettem egy számítógépet és vagy tízezerért irodalmat, hogy meg tudjam tanulni magamtól a használatát. Már háromszázharminchét CDt teleírtam a munkáimmal, de az írásaim, anyagaim kötetekbe rendezetten is megvannak. Lehet, hogy valami megőrzési mánia munkál bennem, de nem az asztalfióknak, hanem a könyvtárnak írok. Amit én összeszedtem, ahhoz más is könnyebben tud majd hozzátenni bármit, jóllehet konkrétan nem tudok utánpótlásról, aki mindezt folytatná. Bár ha arra gondolok, hogy az általam megkezdett családtörténeti munkámra – megírtam, dokumentáltam ugyanis a családunk minden ágát – azt mondta a tizennégy esztendős unokám, hogy folytatni szeretné, még optimista is lehetek!


Muzsay András