Gasztroenterológia hegedűvel és gitárral

Dr. Székely György: Szerencsés embernek tartom magam

A Szent János Kórház I. számú Belgyógyászati Osztályát 1993 óta dr. Székely György belgyógyász, gasztro enterológus, az orvostudományok kandidátusa vezeti. Mint megannyi más kollégája esetében, a hivatás folytatása nála is családi indíttatású.

- Apám dr. Székely Sándor fül-orr-gégész orvos és orvostörténész, akinek könyvtárát bújva már hatévesen eldöntöttem, hogy orvos leszek - emlékezett a kezdetekre. - Édesanyám az Egészségügyi Dolgozó című lap főszerkesztője volt, ma is segít az írásaim stilizálásában. Így a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium latin osztályába már teljes tudatossággal iratkoztam be. Az egyetemen még felmerült ugyan más szakok lehetősége is, de ott, majd a kórházakban is, olyan kiváló példaképek hatottak rám, akik egy életre szóló élményként határozták meg a belgyógyászati irányvonalamat. Olyanok, mint Magyar Imre, Bencsáth Pál, Kérdő István, vagy mint Lotzka Béla, aki itt gyógyított, amikor 1977-ben a János kórház IV. Belosztályára kerültem.

- A huszadik század második felében már önálló szakterület volt. Ez az osztály a hetvenes években specializálódott az emésztőszervi megbetegedések vizsgálatára és gyógyítására, és különösen Wittmann István professzor, valamint Szlamka István kandidátus működése nyomán lett a gasztroenterológia országosan híres központja. Az emésztőszervi betegségek nagy száma és a speciális vizsgálati módszerek - mint a videoendoszkópia vagy a háromdimenziós ultrahang-diagnosztika - bevezetése irányította osztályunkra igazán a figyelmet úgy, hogy Budai Gasztroenterológiai Központ lettünk. Megindultak a nem hasfelnyitással végzett mtétek, mint a gyomor- és bélpolipok, epeúti kövek endoszkópos kivétele, a nyelőcső, epeút szűkületeinek tágítása és így tovább. Mindezekből tudományos publikációk és képesítések születtek; oktatókórházzá váltunk. Akkoriban még vagy harmincan pályáztak egy-egy ilyen állásra, ma már lasszóval kell összefogdosni a szakorvosokat.

- Ezek, és még sok egyéb. Mint Közép-Magyarország gasztroenterológus szakfelügyelő főorvosa, tudom, milyen sokat kell tenni a megelőzésért, például az élelmiszeripar és -kereskedelem ellenőrzéséért. De a helytelen táplálkozásnak van pszichoszomatikus vetülete is; a depresszió, lelki állapot kihat az egészségre, akárcsak a szenvedélybetegségek, az alkohol, a nikotin vagy a mértéktelenség. Az alkati és környezeti állapotot befolyásolják a streszszes konfl iktusok, a folytonos rohanás. Nem hagyunk időt a normális táplálkozásra, a minőségi életre, a testi-lelki higiéniára. Számomra a megelőzés különösen fontos. A gyógyulás nem csupán az egészségügytől függ, de azért a pénztelenség az oka például, hogy a vastagbélrák-szűrőprogramot nem sikerült megindítani hazánkban, pedig ennek korai kimutatása igen fontos volna.

- Meg általában a kulturális tevékenységekben; az én egyéniségemnek ezek felelnek meg leginkább. Sokat úszom, sétálok, ha lehet, kimegyek a természetbe, a szabad levegőre. Az irodalom, a képzőművészet és a zenehallgatás is vonz, de valóban a hegedű- és a gitárjáték a legfőbb hobbim. Negyven éve működik hazánkban az a nagyjából húszfős, orvosokból álló kamarazenekar, amelyet a megalakulása óta Tardy László, a Mátyás-templom karnagya vezet fáradhatatlanul. Velük elsősorban klasszikusgitár-koncerteket játszottam, de repertoárom a barokk kortól a huszadik századi szerzőkig tart, és időnként beülök hegedülni is az orvos-zenekarba. Koncertmesterünk dr. Kelemen László, érbetegségekkel foglalkozó belgyógyász-háziorvos, akivel huszonhárom éve a Semmelweis vonósnégyesben is együtt hegedülök. Itt társam még Ostoros Gyula tüdőgyógyász-onkológus, brácsás, a Mátyástemplom zenekarának tagja, és Asbót Richard kardiológus, csellista. Akár házi muzsikálásra ülünk össze családi körben, akár fellépésre készülünk, nekem ez a legjobb kikapcsolódás, mert lélektől lélekhez szól. Sajnos leginkább csak szabadidőben, hétvégeken jut rá idő.

- Évi három-hat koncertet játszunk; sokfelé megfordultunk már az Óbudai Társaskörtől a salzburgi Mozarteumig, Grazban, Berlinben, a budapesti régi Zeneakadémián és vidéken is. A koncertezés mvészismeretségeket is eredményezett: személyes kapcsolatba kerültünk Végh Sándorral, a salzburgi Camerata Academica világhírű hegedűs karnagyával, együtt kamarazenéltünk Kistétényi Melindával, ma is sokat segít Nagy Enikő brácsaművész, Varga Csilla zongoraművész vagy Devich Sándor, a Bartók Vonósnégyes egykori tagja. Büszkén vállaljuk, hogy amatőr vonósnégyes vagyunk, de a zenei életben azért tudnak rólunk...

- Valóban, ha jut rá időm. Büszke vagyok rá, hogy például riportokkal részt vehettem egy Fischer Annie-ról megjelent könyv összeállításában.

- Ha úgy vesszük, már a sámán is egyszerre dobolt és gyógyított. De tréfán kívül, valóban sokunkat érint meg a zene, magam is tanultam zeneiskolában, sokat köszönhetek Kertész Istvánné hegedű- és Elekes Zsuzsa gitártanáromnak. Ez, lehet, otthoni indíttatás, hiszen a zenetanulás, a kamaramuzsikálás a polgári családokban mindig is jelen volt. Mindkét pálya sok koncentrációt igényel, ugyanakkor az embereknek ad valami minségi többletet. Pályámat tekintve nagyon szerencsés embernek tartom magamat, és aki az élettől kap, tudjon adni is!

- Erről nem szeretnék sokat beszélni, különösen, hogy még nem is alakultak ki a dolgok. Tény, hogy egészségügyi változásokra szükség van, a végrehajtás pedig egzisztenciálisan is sokakat érint. A gyógyítás alapvetően fontos, akár rentábilis, akár nem, ezért meg kellett tanulnunk például sikeres pályázatokat írni. A kórház vezetésével partnerként kell együttműködnünk, hiszen egy hajóban evezünk. Az osztály környezete, mikroklímája jó, az emberek szeretnek itt lenni. Más kérdés, országosan visszafordítható-e az a folyamat, hogy a fi atal orvosok közül sokan külföldre mennek, de bízom benne, hogy majd vissza is jönnek, ha a körülményeik itt is megfelelőek lesznek. Az a szürkeállomány, amit az orvosi szakma képvisel, nem szabad, hogy sérüljön, mert ez végzetes volna orvosnak, betegnek egyaránt.