Hegyvidéki források és kutak (1.)

Az Ibolya-forráshoz ma már csak a vaddisznók járnak

Az első célpont az Árnyas út 21. alatti Ibolya-forrás. Az utca változatos képet mutat, néhol csak szűk lépcső, nehezen járható csapás, másutt keskeny hegyvidéki utcácska. Az őzike úttól egészen a Béla király útig ereszkedik szinte egyenes vonalban, de néhol keskeny gyalogoscsapásként csak "a kertek alatt" vezet.

A 21-es szám a Csillagvölgyi úttal alkotott kereszteződésbe esik. A kert első ránézésre is elhanyagolt. Régi dísznövények ismerhetők fel az áthatolhatatlan szövedékben. Kerítése csak jelzés értékő, itt is, ott is eltűnik az aljnövényzetben. Az Alkony út felől nem látszik semmi, ami egy forrás közelségére utalna. A Csillagvölgyi út felől a kerítés belső oldalán mély árok indul, amely fentről nézve olyan, mint egy forrás kifolyója, de víznek nyoma sincs. Itt állt régen a tábla is, amelyen még Éva-forrásként szerepelt az általunk keresett Ibolya-forrás. A környékbeliek máig is így hívják.

Lejjebb, bemerészkedve egy utacskán, a közeli kertben megpillantok egy asszonyt. Miután felfedezi, hogy élénken integetve a kerítést támasztom, elém jön, és készséggel szegődik idegenvezetőmnek a bozótosban. Először egy alig arasznyi vízfolyást pillantunk meg a fák között, aztán rámutat egy kidőlt fa tövére: ott a forrás, onnan jön a víz. És tényleg: a gyökerek közül nedvesség szivárog, ami szinte láthatatlanul egyesül miniatűr patakká. Közben megtudom, hogy nem ez az eredeti forrás, az följebb van, csak hát kiszáradt. Ha szeretném megnézni, szívesen megmutatja. Persze hogy szeretném!

Elmerülünk az átláthatatlan és néhol áthatolhatatlan szedres, csalános élő szövevényben. Már arra gondolok, hogy nem volt tapintatos dolog ilyen nehéz túrára kényszeríteni alkalmi vezetőmet, de olyan természetességgel kerülgeti az ágakat, és hatol előre a sűrűben, hogy pillanatra sem bámészkodhatok, ha nem akarok lemaradni (pedig vagy harmincöt év van közöttünk). Végül a levéltengerből kőből kirakott kis forrásház bontakozik ki. Ott vagyunk a bevágott mélyedés alján. Csak hát a part tetejéről a szerény kőkapu nem látható. Kiderül, hogy a helyet szűk évtizede még takaros házikó uralta, amelyet aztán elhagytak, a hajléktalanok meg beköltöztek - ennek nyomát a mindent elborító szemét máig jelzi. Sokáig ők itták a forrást, aztán lebontották a házat, és azóta csak a vaddisznók járnak ide dagonyázni.

Mindig ilyen szerény a forrás vízhozama? - tudakolom. Változó - jön a válasz -, általában ennél azért bőségesebb, eső után pedig az Alkony út teljes vízmennyisége itt rohan le a völgybe hömpölygő patak képében. A széles árkokat és a felhalmozott hordalékot még látni néhol. Elbúcsúzok a forrás őrétől, vagy még inkább jó tündérétől, aki így elhagyatva is befogadta, tisztogatja és ápolja a vízfolyást ott, ahol senki sem látja.

A Darázs-forrás másfél métere

A nevében is reményt keltő Csermely utca Darázs-forrását szerencsére nem kell keresni, hiszen régi jó ismerős. A sziklafalból folydogáló forrást vasdarázs vigyázza. Egy ideig névadója nélkül csordogált a víz, de szerencsére ma újra vasrovar dacol a párával, miközben mozdulatlanul figyeli a kifolyó vizet. A forrás mellett pad kínál pihenést és pillanatnyi töprengést: a hegy gyomrából feltörő víz alig két méter után ismét eltűnik egy csatornaszem rácsai között. Kár, hogy a darázs csak ilyen nyúlfarknyi vízfolyás fölött őrködik...

Az Orbán téri kút

Kis kitérő után a tündérmese a Szent Orbán téren, a Fodor utca 1-es szám alatt folytatódott. Az állítólag Martinovics sírja fölül idehelyezett feszület mellett sétáltam a házak felé, amikor egy teljes díszben pompázó huszár indult felém a kertből. Legyőztem a csillogó gombok és aranysujtások okozta ámulatot, és - ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mit keres díszes ruhájában a XXI. században - gyorsan a korábban Sváb, ma Ágnes néven ismert forrásra tereltem a szót.

Megtudtam, hogy a forrásnak régen nyoma sincs. A Fodor utcai (Szent Orbán téri) 112-es buszmegállóval szemben még látszik a támfalon a beugrás, ahol egykor kifolyt, de évtizedekkel ezelőtt átvezették az út alatt, és a fi tneszklub melletti kúthoz irányították.

A kút valaha szép lehetett, ma azonban állapota inkább elkeserítő - és teljesen száraz. Egy eltőnt forrás. Mikor viszszanéztem, szakállas huszárom éppen felszállt a 21-es buszra, és végleg ellovagolt. Talán a Várba igyekezett, oda, ahová a víz is ment valaha. Ez a forrás egyike volt annak a háromnak, amelynek vizét több kilométer hosszú csővezetéken át már a XV. században a budai Várba vezették, hogy ott az úri nép szomját olthassa vele. A vízvezeték a török hódoltság alatt elpusztult, de az 1700-as évek elején felújították, és néhány évtizedig újra működött. (Folytatjuk)