Jókai Mór lyukas csízmája
Négy évvel a svábhegyi birtok 1853-as megvásárlását követően Jókaiéknál már pezsgő élet folyt a villában. Az 1850-es években a Svábhegyre való feljutás igencsak nehézkes volt, a fogaskerekű ekkor még nem épült meg, a két lehetőség a gyaloglás vagy a lovas kocsi volt.
Jókai Mór kedvenc foglalatossága – saját bevallása szerint – a kertészkedés volt. Nyaranta sok időt töltött a svábhegyi kert csinosítgatásával, a növények tanulmányozásával. 1857 telén két disznót is hizlaltak itt, és a szilveszteri mulatságokat követően Jókai elhatározta, hogy végre kimozdul Pestről, és kilátogat a Svábhegyre a disznóvágást irányítani.
Feleségének, Rózának egyetlen igazi barátnője volt: Szigligeti Ede neje, ezért őket is elhívták a kirándulásra. Jókai már napokkal előtte kiadta a személyzetnek, hogy mire felérnek a villához, legyen összekészítve minden, ami a kolbász- és hurkakészítéshez szükséges. Korán reggel indultak, maga Jókai volt a kocsis, mellette ült Szigligetiné, mögöttük pedig Róza asszony és Szigligeti Ede. A Jókai mellett helyet foglaló hölgynek halálfélelme volt a jeges úton, és folyamatosan könyörgött, engedjék leszállni, mert fél, hogy árokba borulnak. Az író folyton biztatta, hogy ha már idáig elhozta, akkor biztonságban haza is viszi.
Mikor megérkeztek, jött az újabb meglepetés: a két disznó vígan röfögött az udvaron. A kis társaság tagjai egymásra néztek, hogy ki fogja leszúrni a malacokat. Mind Jókai, mint Szigligeti elhárította a lehetőséget, és még az ott lévő majoros sem vállalta, mondván, gyenge a szíve, és a vér látványát sem bírja. Végül egy szomszédot kerítettek, aki vállalta a munkát, de újabb probléma előtt álltak: ki fogja le a disznókat? Ezt azonban már nem háríthatták el maguktól a férfi emberek, így Jókai és Szigligeti közösen fogták le a malacot. A két feleség a tálat tartotta a vérnek, ami könnyekkel keveredett, mivel a nők végigsírták ez egész procedúrát.
Szigligeti korábban elárulta, hogy ért a disznóperzseléshez, így Jókai egyből lecsapott rá. Be is temették a malacokat szalmával, és alágyújtottak. Egyik oldalon Szigligeti, a másikon Jókai igazgatta a tüzet egy-egy nagy karóval. A környékbeli svábok meg csak jajgattak, hogy mennyi szalmát égetnek el feleslegesen, és hogy milyen büdös lesz a disznó. Estére elkészültek a sonka és a hús besózásával, a zsírsütéssel, végül azonban nem térhettek vissza Pestre, mert az utakat vastag jégpáncél borította. Másnap is csak gyalog indulhattak útnak, és ekkor vették észre, hogy miközben elmélyülten foglalatoskodtak a disznópörköléssel, mind Jókainak, mind Szigligetinek lyukasra égett a csizmája. Mind a négyen kis batyut vettek a hónuk alá, amelybe belekötötték a disznótorost, és úgy indultak útnak, reménykedve, hogy a város közelében majd akad valami taliga, amelyik megkönyörül rajtuk, és felveszi őket.
Pár száz méter után kiderült, a csizmák lyukassága nem is volt akkora gond, mivel a hegyről csak a hátsójukon csúszva tudtak lejutni, lábon járni egyáltalán nem lehetett. Jó pár órába beletelt, mire lejutottak, és úgy néztek ki, mintha vándorcigányok lennének. Viszont kárpótolta őket a finom disznótoros vacsora.
Balázs Attila