Kampfl József, a Nobel-díjasok portrékészítője

Kampfl József szobrászművész nevét – figyelemre méltó síremlékek alkotójaként – a Farkasréti temetőben tanultam meg. A személyes találkozó lehetőségére az idei könyvfesztiválon került sor, amikor a Budai Díj két kategóriájának nyertese az ő gyönyörű kisplasztikáit kapta. Az alkotó 1963 óta Mártonhegy lakója.
Kampfl József
Készül Wass Albert szobra
Vagy harminc éven át a Várkertbazárban volt a műtermem; amióta azt el kellett hagynunk, itthon dolgozom – mutatja a mester. Lelkesen magyarázza egy még nem kivitelezett mobil szökőkút makettjén az elképzeléseit. Egy tószerű medence kiemelkedő középpontjában bronz madárcsoport áll, csőrükben alig látható felfüggesztéssel fémhalak. A medence vizét forgatóberendezés pumpálja a madarakba, így ezek beállítás szerint mozgatni tudják a fejüket. A víz a csőrükből a halakba folyik, és amikor egy bizonyos szintet elér, azok megfordulnak, a medencébe ürítik a vizet, majd visszabillennek. Játék a vízzel, a formákkal.

A szobrászat drága önkifejezési mód. A szobrász csak úgy, magának is dolgozik, nem kizárólag megrendelésre?
– Amikor konkrét megrendelés van, pályázat kiírásával, vagy az elképzelések, a lehetséges költségkeretek felvázolásával meghatározzák, hogy miben kezdjek el gondolkodni. De ha jön egy önálló ötlet, akkor is elkezd járni a kezem, máris mintázom, ami a fejemben van, és ha nem is mindig a bronzba öntött végső formáig, de az agyag vagy gipsz szintjéig sokszor kész a mű. Szerencsés vagyok, mert nemegyszer a korábban készített elképzelésemet tudtam utóbb elfogadtatni. A magyar származású Nobel-díjasok sorozata például úgy jött létre, hogy először Stockholmba, a Magyar Házba kellett egy Szent-Györgyi Albert-portré. Az óbudai Szent-Györgyi Albert Általános Iskolában kiállították ennek bronz változatát, s ez adta az ötletet, hogy elkezdjem megmintázni az akkor még tizenkét mellszobrot, függetlenül attól, mi lesz a sorsuk. Egy MTI-fotós hírt adott a munkálatokról, aminek következtében a Magyar Tudományos Akadémia megkért, hogy egy aktuális tudóskongresszusuk kísérő eseményeként állítsam ki náluk a patinázott gipszmintákat. Az egri Wigner Jenő Műszaki Informatikai Középiskola igazgatója azt tervezte, hogy szoborparkot alakít ki Nobel-díjasainknak; egy kollégámtól volt is már négy szobra. Hallott az enyémekről, a további nyolcat így tőlem rendelte meg, ehhez jött Kertész Imre és Avram Hershko elismerésével két újabb. Az én teljes, tizennégy darabból álló portrésorozatom egyébként Óbudán, a Zsigmond Király Főiskolában látható, és ugyanennek az intézménynek a részére elkészítettem az Óbudán egyetemet alapító, névadó uralkodó százhúsz centiméteres szobrát, valamint az iskola nyolc centi átmérőjű, vert emlékérmét is. A király vonásai hitelesek, mert Dürer megfestette őt, a Nemzeti Múzeumban látható ennek másolata, onnan mintáztam én is.

Nem nehezíti meg a portrékészítést, ha nem ül modellt az, akit meg kell formázni, csak fotók, festmények állnak rendelkezésre?
– Modell után a főiskolán dolgoztam. Ha portrét készítek, az csak ritkán készül arra érdemesnek tartott élő modellről, nekem ma már leginkább a fejemben kell tudni hordozni az egész testet, arcot. Minden portré kapcsán van valami szakmai okom is – érdekes karakter, lelki állapot –, hogy elkészítsem. Nekem elsősorban az ember habitusa „kell”, mindig igyekszem könyvekből feltérképezni az adott személyt, hogy alaposan megismerjem őt, de ebben segítenek a fotók és dokumentumok is. Ma már mintegy száz szobrom áll közintézményekben, köztereken, és ezeknek legalább a fele portré.

Családi indíttatású a szobrászat iránti vonzódása?
– Német őseim valamikor a tizennyolcadik században jöttek magyar földre. Ahány felmenőmről tudok, mindenki épületszobrász kőfaragó volt. Egyik nagyapám dolgozott az Országház munkálatain és Stróbl Alajos Semmelweis-szobrán is. Én 1939-ben Monoron születtem. Már nyolcévesen faragtam a követ, véstem a betűket – ilyen gyakorlattal nem esett nehezemre sikeresen felvételizni a Művészeti Gimnáziumba, ahol Somogyi József tanította a mintázást, és adta át a szellemiségét. A Képzőművészeti Főiskolán Mikus Sándor volt a mesterem, tőle tanultam meg a kompozíciós építkezést. Az indulás persze nem könnyű: kőszobrokkal kezdtem, de aztán igyekeztem „lazítani”, hogy ne kerüljek skatulyába. Elkészítettem a Lebegés egy per egyes méretarányú gipszváltozatát, fotón beadtam egy pályázatra, és elnyertem vele az újpesti köztéri bronzszobor megvalósításának lehetőségét.

Az ön neve összefügg számos köz- és beltéri kúttal, amelyeken szívesen variálja a vízimadarak, halak, teknősök, illetve a játszó gyerekek témavilágát.
– Szeretem a vizet, és ahhoz ezek az élőlények mind hozzátartoznak. Vagy tíz kutam áll országszerte; a tiszafüredin éppenséggel az egész tiszai vízi világ megjelenik. A nyolcvanas évek végén a nyolcadik kerület több díszkutat is megterveztetett velem, ezekből végül is csak az egyik valósult meg, de a terveim, elképzeléseim megvannak...

A tizenkettedik kerületben tudomásom szerint csak két munkája áll: Széchenyi portréja az emlékúton és az Igazak Fala az Apor Vilmos téren.
– A Széchenyi-portrét a többször eltűnt-megkerült Stróbl-alkotás helyett állították fel, de szerintem jobb helyen, mint ahol az eredeti volt. Az Igazak Fala sajnos csak részben készült el, mert az általam elgondolt alakok végül is nem kerültek oda. Farkasréten ez idáig Borsos Miklós, Mensáros László, dr. Mester Endre, Mészáros Ági, Páskándi Géza, dr. Tarján György, Tímár József, Urbán Dávid és dr. Vathy János síremléke fűződik az ön nevéhez.

Mások a funerális művészet elvárásai, mint egyébként?
– Lényegében csak annyira, hogy ott egy vagy két sírhelynyi terjedelemben kell gondolkodni, és lehetőleg egy egész életet kell sűrítetten kifejezni. Borsos Miklós szobrász sírja a mester egy saját művével összekomponálva készült el. A színész Tímár József életét a stilizált színpadon ottmaradt, az ügynöktáskáját felnagyítva ábrázoló szoborba tudtam összesűríteni. De azért van portrészobrom is Tímárról; az a Magyar Színházban áll.

Milyen munkák készülnek most a műteremben? Friss agyagban áll már Wass Albert mellszobra. Megrendelője még nincs, de a szobrász már tudja: jövőre lesz az író születési centenáriuma, és biztos akad település, intézmény, amelyik szívesen „befogadná” a szobrát. A kutak sem merültek feledésbe; ahogy az alkotó mondja, még legalább öt évre való terv van a tarsolyában.

Muzsay András