Kórházi pillanatok

Betegnek lenni nem jó. Kórházban feküdni különösen kellemetlen. A betegségen és a beavatkozás nehézségein túl akadnak egyéb túlélnivalók is. Itt vannak például a sokágyas kórtermek örömei. Mennyi az esély, hogy "normálisak" lesznek a szobatársaink...? Lássuk be, nem sok. A nagy számok törvénye talán javít valamit a helyzeten, azaz minél többen gyógyulnak egy légtérben, annál nagyobb az esélye, hogy legalább egy betegtársunkkal tudunk majd néhány szót beszélgetni, ha akarunk. Viszont ezen alapelv mentén haladva a többiek napjainkat megnehezítő tulajdonságai sem lesznek csekély mértékűek. Nem részletezzük, mindenki tudja, például a horkolásra, a véget nem érő panaszkodásra, a "butaságokat" beszélésre és hasonlókra gondolunk.

Azért valahogy eltelnek a nehéz órák, az éjszaka, és új nap kezdődik. Jönnek a látogatók, akik beszélnek. Sokat és sokszor igazi "okosságokat", de legalább hangosan. És - jobb esetben - hoznak is mindenfélét: virágot pollenallergiás szobatárs örömére, ételt, italt. Utóbbiakat aztán ők maguk el is fogyasztják, hiszen a beteg általában diétára van fogva, így jó szívvel, vissza a feladónak alapon megkínálja látogatóit.

Igazi boldogságnak tűnhet, ha a nap végén ismét "csak" a szobatársainkkal maradunk. Ugye, hogy nem is olyan rosszak azok az első pillanatban zavaró tulajdonságok? És milyen unalmas is lenne egyágyas szobában gyógyulni...?