Ma műemlékeket rekonstruál az egykori vívóbajnok

Marosi József: Ma is úgy érzem, helyesen döntöttem

Marosi József a nyolcvanas évek eleje óta lakik a Gaál József úton. Nem volt ő soha a sajtó kedvence: amíg vívott, nem hangoskodott, utána pedig teljesen a civil élet felé fordult. Talán jómagam sem kerestem volna, ha nem jövünk össze tavaly novemberben a Melbourne-be utazó magyar küldöttség tagjaiként.

- A körülmények az esetek nagy részében döntően befolyásolják az ember életének főbb történéseit - állítja a világbajnok párbajtőrvívó, aki 1956-ban Melbourne-ben ebben a fegyvernemben második, tőrvívásban pedig harmadik lett a magyar válogatottak tagjaként. - Én például a Semmelweis utca 2.-ben laktam, és az egyik kortársam a testvéreivel együtt már régebben a házban lévő vívóterembe járt. Egyszer én is elfogadtam az invitálását, így kerültem az akkor éppen Haladás nevet viselő sportkörbe, ahol Ganzmann Feri bácsi "vett kezelésbe". Természetesen későbbi sikereimben a Feri bácsit követő mestereimnek, Hátszegi Józsefnek, Somos Bélának, Vass Imrének egyaránt elévülhetetlen érdemei vannak. A Cukor utcában végeztem a négy elemit, majd a piaristáknál folytattam az iskoláimat. A gimnázium negyedik osztályának félidejében jött az államosítás, én pedig az Ady Endre Gimnázium tanulója lettem, végül az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem.

- A három és fél év nem került be a papírjaimba, és édesapám értelmiségi voltát is sikerült "leadminisztrálnom". Õ ugyanis a Gázművek technikusaként kapott egy olyan papírt, amelyben benne foglaltatott az is: műszaki ellenőrként a munkaárokba is lemehet, s ott munkát is végezhet. Ez utóbbi három szó: "munkát is végezhet", a zsűriben azt a látszatot kelthette, hogy ő tulajdonképpen fizikai munkás, és így engem is besoroltak az akkor életet jelentő "munkás" kategóriába.

- A villamosmérnöki karra pályáztam, de a protektorom telefonját valaki félreérthette. Amikor megjött az értesítés, majd hanyatt estem, hiszen tudatták, hogy felvettek a gépészmérnöki karra. A másik meglepetés a harmadik év elején ért. Valaki azt mondta, legyek épületgépész, mert ott kell a legkevesebbet rajzolni. Ám hamar kiderült, hogy ezen a vonalon kell a legtöbb időt a rajzasztal mellett tölteni...

- Elsődlegesen tőrvívónak indultam, közben derült ki, hogy párbajtőrben is használható vagyok. Így történhetett, hogy 1954-ben Luxemburgban a tőrözőkkel, egy évvel később pedig Rómában a párbajtőrözőkkel csapatban világbajnoki bronzérmes együttes tagja lehettem. A sikereknek természetesen örültem, de nem tagadhatom, hogy az utazások is óriási élményt jelentettek. A később Svédországba került, és ott 2005-ben meghalt Rerrich Béla legalább öt nyelven beszélt, és vele mindig elmentünk moziba. Õ ült középen, és lázasan fordított nekünk - a filmek végére leginkább nagy üresség vett körül minket...

- Előzőleg rengeteget tartózkodtunk a tatai edzőtáborban, jól felkészültünk. A forradalom kitörése azután mindent megváltoztatott. Autóbusszal mentük a Prága melletti Nymburkig, ahol szintén tudtunk edzeni. A repülőút viszont maratoni hosszúságúra nyúlt: Isztambul, Karachi, Kalkutta, Szingapúr, Darwin és Melbourne voltak az állomások. Karacsiban döbbenten néztük, hogy miközben mi olvadozunk a nejloningekben, a taxisok zakóban kortyolgatják a forró teát... A trópusi Darwinban pedig baldachinos ágyban kellett aludnunk.

- Párbajtőrben második, tőrben harmadik helyen végzett a magyar válogatott; én mindkét együttesben vívhattam. A győzelemre egyáltalán nem volt esélyünk, hiszen a Magniarotti vezette taljánok egyértelműen jobban vívtak. Amint az időm engedte, mentem a magyarok meccseire. A legnagyobb élményt Papp Laci olimpiai döntője jelentette: az amerikai Torres elleni meccsét sosem fogom elfelejteni!

- Közben 1958-ban befejeztem az egyetemet; a KÖZTIben kaptam állást. Előbb szerkesztő voltam, majd fél év elteltével tervezővé minősítettek. A vívás munka mellett is egész jól ment, ám 1964 elején, az osztályvezetői kinevezésemmel eldőlt a kérdés. Lemondtam Tokióról, és ma is úgy érzem, helyesen döntöttem. Érdekes és változatos munkákban volt részem egészen az 1994-es nyugdíjazásomig. Nyugdíjasként rendszeresen dolgozom a Mányi István által vezetett stúdióban; elsődleges tevékenységi körünk a műemlékek rekonstrukciója. A Természettudományi Múzeum tíz éve zajló munkálatait is mi terveztük, miként a Szépművészeti Múzeum több lépcsőben zajló felújításában is érdekeltek vagyunk.

- Gyakran teljesítek egy kört futva, a Csaba lépcsőn kettesével ugrálok felfelé. A súlyzózással viszont már felhagytam, miként vívóversenyen sem jártam már vagy öt éve. Az egyetlen kapaszkodási pontot az Olimpiai Bajnokok Klubjának rendezvényei jelentik, ahová hívnak is, és szívesen el is megyek. És hogy el ne felejtsem: notórius tévénéző vagyok, vadászok a sportműsorokra. Nem fogja elhinni, de legjobban a bunyó és a K1 érdekel, ezekre mindig jut időm.