Magányos növények és növénycsoportok

A kert betelepítésénél két egymással ellentétesnek hangzó, mégis harmonikus egésszé formálható módszer a növények csoportokba foglalása, illetve kiemelése, és önálló egyedként történő megjelenítése.


Kanyargó virágszigetek
A kertészek szoliternek szokták nevezni azt a dísznövényt, amely egymagában áll, és különleges formájával egyedi szerepet tölt be a kertben. Környezete általában semleges, legtöbbször gyep, ami nem vonja el a figyelmet a növény formájának, színeinek szépségétől, különlegességétől. Az ilyen kerti elem kialakításához persze nagyobb tér kell, ahol egy magányos bokor, fa érvényesülni tud, képes kifejleszteni fajra jellemző alakját, koronaformáját, és ebben nem korlátozzák a szomszédos épületek vagy növények.

A téren kívül az idővel is bőkezűen kell bánni. A kifejlett koronaforma nevelése, bizony, évtizedekig is eltarthat. A kerületre jellemző kertméretekben a szoliter növényeknek inkább a bokorméretre korlátozódó csoportja ajánlható, ezek közül is azok a fajok, változatok, amelyek nem természetes alakjuk szépségével, hanem virágpompájukkal vonják magukra a figyelmet, és hálálják meg a kiemelt helyet. Ilyen növény lehet egy alacsony törzsűre nevelt orgona, egy hortenziabokor, a nyárra kiültetett fuksziafácska vagy egy dúsan virágzó fás bazsarózsa. Az ajánlott fajokban közös, hogy az év egy szakaszában - tavasszal, nyár elején - gazdag virágköntösbe bújnak, és magukra vonják a figyelmet.

A szoliter növények nem minden esetben vannak egyedül. A kertészek gyakran ültetnek melléjük, alájuk olyan kiegészítő fajokat, amelyek a kívánt hatást nem befolyásolják, mégis színt és változatosságot visznek a központi növény köré, különösen azokban az időszakokban, amikor az nem a legszebb formáját mutatja. Klasszikus példa a lombhullató szoliterek alá ültetett, kora tavasszal nyíló hagymások. Amikor a fa még nem hajt ki, a törzse körüli virágok díszlenek, aztán azok visszahúzódnak, és az év hátralévő időszakára átadják helyüket a vezérnövénynek. A kiegészítő növények kiválasztásánál tehát a főnövény dekoratív periódusait (virágzás, hajtások nevelése, tobozok érlelése, őszi lombszín stb.) kell figyelembe venni, és azokhoz keresni megfelelő időben díszlő társnövényeket. Egy ősszel jelentéktelenné váló lombhullató vagy tobozaival már nem díszítő fenyő mellett például az őszirózsák színezhetik ki a tenyészidőszak utolsó harmadát.


Az araukria magában a legszebb
Bár a szoliter növények szinte kizárólag fás szárúak, semmi sem tiltja, hogy akár évelő, akár egynyári lágyszárúakból hozzunk létre hasonló rendeltetésű és megjelenésű kiültetést. Ezeknél a csekélyebb helyigényű, akár egyetlen szezonra is "kipróbálható" változatoknál először egy nagyobb termetű és tetszetős vezérnövényt kell keresni.

Sok szempontból megfelelő példa lehet a kánna, amelyik egyszerre termetes, különleges, tetszetős és hosszan virágzó. Egy ilyen tő akár egymagában is megállja helyét a zöld gyep közepén. Ha töve köré alacsony egynyáriakból gallért ültetünk, akkor még jobban kiemelhetjük szépségét és hangsúlyozhatjuk magányosságát. A zöld háttértől elválasztó fehér gallér például szép hatást eredményez. Az apró virágok fölött a nagy levelű kánna piros vagy sárga virágai még jobban érvényesülnek.

A magányos növényektől lassan eljutottunk a népes társaságig. De hogy az eredeti gondolatmenethez hűek maradjunk, most nem térhetünk ki a sövényekre, sziklakertekre és más, jellemzően változatos beültetésekre, csak a több fajból kialakított "magányos növényre": a szigetszerű kiültetésre.

Ebben az esetben a célok és a megvalósítás is nagyon hasonlítanak a szoliter növényeknél megfogalmazottakra, csak a taktika más. Nem egy növény vonja magára a figyelmet, hanem egy több fajból álló kompozíció, de ugyanúgy a többi kerti elemtől elválasztva, semleges környezetben kell a színében és alakjában hangsúlyos pontot megteremteni.

A szigetszerű kiültetések leggyakoribb tagjai az egynyári növények, amelyek előnye, hogy kitartóan virágoznak. A sziget általában körkörös kiképzésű, közepén magasabb fajokkal, szélén alacsonyakkal, amelyek megteremtik a gyepszőnyeghez való harmonikus kapcsolódást. Színekben a legkülönbözőbb megoldások lehetnek; lentről felfelé melegedő színekkel (a zöld gyepből kék árnyalatokkal elvezetve a sárga vagy vörös csúcsig), vagy pont fordítva, mint egy trópusi szigeten: fehér föveny és fölötte bókoló pálmafák, azaz világos keret és középen levelükkel díszítő fajok. A lehetőségek tárháza szinte kifogyhatatlan, csak a fantázia szabhat határt a gyepből kiemelkedő időszakos szigetek megjelenésének.

Barta István