Mesés Felítő

Berecz András népmeséi ugyan elsősorban felnőttekhez szólnak, de a lebilincselő előadásmód révén a gyerekeknek is élményt nyújtanak. Ezt tanúsíthatják azok is, akik a közeli Kiss János iskolából rándultak át, hogy tanúi legyenek a varázslatnak.

Berecz András mesél

Ugyan mesemondóként mutatkozott be a "Mackós" iskolában, de Berecz nem csupán erről az oldaláról ismert. Az már korán kiderült róla, hogy erősen képi ihletésű, s ha nem is lett festőművész, mint tervezte, a rajz, a fotó, a film fel-felbukkan az életében. Bár itt, a fővárosi aszfalton nőtt fel, nevet mint nótafa, az általa alapított Ökrös és Egyszólam együttes autentikus hangú énekeseként szerzett magának.

Néprajzi munkássága sem lebecsülendő: az előadott népdalok és népmesék nagy részét maga gyűjtötte, könyvet írt az idős nótafák zenei széptanáról, a csuvas sördalokról, dokumentumfi lmet készített hadifogságot megjárt, nagyotmondó háryjánosokról. Országos hírnévre azonban elsősorban mesemondóként tett szert. Munkásságát számos díjjal ismerték el: Magyar Művészetért Díj, Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetés, Magyar Örökség Díj, Alternatív Kossuth-díj, a "Príma Premisszima" Príma-díja és így tovább.

Dohány András, a Németvölgyi Általános Iskola igazgatója az előadás bevezetőjeként felhívta a figyelmet arra, hogy a közönség olyasmit fog hallani, ami "csak itt és most hangzik el". Így is történt. Berecz András, a helyzethez igazodva, állandóan improvizált. A mesék és a kitérők is olyan ízesek voltak, hogy a hallgatóság a magukat mulató egykori fonók vagy kenderhántók közé képzelhette magát. Az előadás után megkérdeztük a mesemondót, mi köti a XII. kerülethez.

- Másfél évig a Táncsics gimnáziumba jártam - mondta. - Osztályfőnököm, Szűcs Ágnes egy ötvenhatos elítélt lánya volt, ezért a valóságos történelmet tanította nekünk. A tűzbe mentünk volna érte. Sajnos korán meghalt. A Dózsa serdülőcsapatának tagjaként gyakran játszottam a "Mackós" iskola közelében lévő teniszpályán, játék után a Makk Hetesben iddogáltunk. A népdalokat is tartalmazó Felítő című mesealbum és CD-lemez bemutatója is itt volt, a XII. Kerületi Művelődési Központban. Édesapám a Farkasréti temetőben nyugszik.

- Csíkban egyszer így igazítottak el: "Azon a felítőn kapackodjon ki a tetőre!" Hé - mondom -, mi volna az a felítő? "Ugyanaz, mint a lejtő - hangzott a válasz -, de ha van erő, s van akarat, s felkapackodik, akkó' felítő. Ha má' mindenesetre a szív s a tüdő s a láb egy kicsit gyengébbecske, akkó' má' maga is megsikul, s visszahöngörödik, suhogtat lé, s kalapja nélkül marad, no akkó' az má' lejtő. Lejtő, vaj lüttő. S akkó' má' hogy höngörödik es, s órrával a sok ganyét mind felveszi." Na, innen a cím. Az is lehet, hogy nem tájszó, hanem valami egyénieskedő kifejezés. Régóta keresem a fogást rajta.

- Rendkívül jó társaság volt. A gyerekek együtt éltek a mesékkel. A figyelem ritka portéka a mai világban.

Miközben e szavakat mondta, véletlenül beszakította a vendégkönyvet. Bekarikázta a hasadást, és ezt írta föléje: "Illusztrálta Berecz András. A figyelmetlen, ideges, kapkodó ember nagy ellensége a megértésnek Ezt itt nagy kapkodásom közepette magam szerzém. Bocsánat érte." A Terefere korábbi vendégeinek bejegyzései után ezt írta: "Köszönöm, hogy meghallgattátok és megfi gyeltétek a mesemondó bácsit. Szeressétek a mackót, aki könyvet tart a kezében. Emlékül: Berecz András".