Öttusázó volt, logisztikai szakember lett

Bakó Pál a magyar öttusa „nagy generációjának” uralkodása idején versenyzett. A csúcsra 1970-ben ért fel, amikor Warendorfban világbajnoki címet szerzett csapatban. Azóta az öttusától némileg eltávolodott, bár maradt a sportnál: jelenleg a hazai vízilabda-világversenyek szervezésében segédkezik, és kiválóan érzi magát új szerepkörében is.

Több mint fél évszázados eseményekre ma már kevesen emlékeznek, főleg akkor, ha kulisszák mögötti történésekről van szó. Márpedig a csapatkijelölések az 1952-es, helsinki olimpiára ebbe a kategóriába tartoznak. Az akkori legfelső sportvezetés például csak az utolsó pillanatban döntött az addig végig maradásra ítélt öttusaválogatott elindításáról. Azután ebből a majdnem itthon felejtett csapatból lett az egyik sikersportágunk első olimpiai aranyérmes együttese. Benedek Gábor, Szondy István és Kovácsi Aladár révén ugyanis Magyarország nyerte a csapatversenyt, s előbbi kettő jóvoltából egyéniben egy-egy ezüst-, illetve bronzéremmel gazdagodott a magyarok éremgyűjteménye.

Ettől kezdve a magyar öttusázók mindig a sportág elitjébe tartoztak. Fontos állomás 1960; Rómában ugyanis kettős magyar győzelem született Németh Ferenc, illetve a csapat (Németh Ferenc, dr. Nagy Imre, Balczó András) jóvoltából. Balczó kivételes képességeit, egyedülálló sikerlistáját nem lehet eléggé méltatni. Amíg ő válogatott volt, a nemzeti együttes jobbára nyert. Ebben a periódusban versenyzett a XII. kerület egyik őslakosa, Bakó Pál is, aki 1970-ben Warendorfban tagja volt a világbajnoki címet szerzett válogatottnak.

Bakó Pál most kellemes helyzetben nyilatkozhatott, hiszen a nemrég Berlinben lebonyolított idei világbajnokságon Horváth Viktor az Eb-n kiharcolt elsőségét követően ismételt, és a többi számban is szép helyezések születtek.

– Mivel már régen nem vagyok a sportág közelében, ezért – bár természetesen minden érdemi eseményről tudomásom van – nagyon mély elemzésbe nem szeretnék belemenni – hárította el az első kérdést Bakó Pál, aki jelenleg a Magyar Vízilabda Szövetség logisztikai munkatársa. – Azt látom, és ez a legfontosabb, hogy Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány és Pécsi Gábor szakmai igazgató sok év óta következetes munkát végez. A mindenkori válogatottak mellett módszeresen keresik és nevelik az arra érdemes utánpótlás legjobbjait. Természetesen örülök Horváth Viktor idei duplázásának is, hiszen ő az Európa-bajnokság után a világbajnokságon sem talált egyéniben legyőzőre.

Hogyan kezdődött igen sikeresre kerekedett pályafutása?
– Egy pestújhelyi szoba-konyhás lakásból kitörve kilencéves koromban határoztam el, hogy márpedig én úszni fogok. Az Újpesti Dózsa margitszigeti edzésein Técsői Henrik, a „Doki bácsi” irányított. Korábban ő fedezte fel például Dömötör Zoltánt is, aki 1964-ben Tokióban belőtte azt a bizonyos aranygólt a szovjetek ellen. A Dózsából fiatalon átkerültem a Honvédba, ahol 1965-től 1977-ig öttusáztam. Bár honvédségi állományban voltam, de mindig dolgoztam valamit részmunkaidőben. Fényképezgettem, majd az Athenaeum Nyomdában a szakmunkás bizonyítványt is megszereztem. Igyekeztem mindig kihasználni az időt; a Térképészeti Intézetben például, a fotólaborban, a tízliteres, „hívós” kannával tartottam „célra” a lövészetem javítása érdekében.

Azért ez a történet nem a „hívós” kannákkal kezdődött. Szóval Dömötör után Bakó Pált is Técsői fedezte fel?
– Én bizonyára nem voltam olyan tehetséges, mint Döme. Inkább csak „úszkáltam”. Ebből úszás akkor lett, amikor a Kertész utcai általánosba kerülve kiemelt a többiek közül testnevelő tanárom, Nyulászi András, aki válogatott öttusázók egész sorát edzette. Háromtusával kezdtem a Budapesti Pedagógusban, ahol a mai szövetségi kapitánnyal, Pálvölgyi Miklóssal együtt készültem. Rendszeresen jártunk vidéki versenyekre, mindig volt ingyen étel, ami akkoriban óriási dolognak számított.

Innen csak egy ugrásnyira volt az öttusa világa.
– 1961-ben már az Újpesti Dózsában voltam, és Mizsér Jenő készített fel az első versenyemre. A lovagláshoz vettem a Teleki téren ötven forintért egy csizmát. Tél volt, alkalmanként legalább hét-nyolcszor leestem, ám édesanyámnak mégsem sikerült lebeszélnie a lovaglásról.

Mikor döntött végleg az öttusa mellett?
– 1965-ben már a Honvéd színeiben versenyeztem, s ott lehettem az első alkalommal kiírt junior-világbajnokságon Lipcsében, ahol meg is nyertük a csapatversenyt. Ettől kezdve végképp az öttusára tettem fel az életemet. Közben elkezdtem a jogi egyetemet is, három félévet át is bukdácsoltam. A kettő nem ment együtt, s én a sport mellett döntöttem… A junior vb-győzelmeket követően 1969-ben, a budapesti vb-n csapatban második, egyéniben negyedik lettem. 1970-ben tagja voltam a Warendorfban vb-aranyat szerzett válogatottnak, az 1972-es, müncheni olimpián pedig újabb ezüstérmet nyertem a csapat tagjaként. Ezt követően öt évig nem szerepeltem világversenyen. Az 1977-es, San Antonióban rendezett világbajnokságon ismét tagja lehettem a bronzérmes magyar válogatottnak. Ez a harmadik hely egyben pályafutásom végét is jelentette. Be kellett látnom ugyanis, hogy elfogyott a motiváció, így a szezon végén leadtam a szerelést.

Immár három évtizede a civil világban mozog, s itt is megtalálja a helyét.
– Nagy kalandokban volt részem! Rendkívüli élményként tartom számon a kaszkadőrséget, amit a lovaglótudásunknak köszönhettünk. Olykor direkt bukásokat is kellett produkálni, de az iszonyatos gázsikért mindent elvállaltunk. Egy gödöllői, május elsejei bemutató is örök emlék marad. Hatugrásos, százhúsz centis akadályokat kellett teljesíteni kieséses rendszerben. A továbbjutóknak mindig tíz centivel emelték a magasságot. Végül százhetvenen már csak ketten maradtunk: a díjugrató specialista Móra László és én. Mivel korábban száznegyvennél feljebb soha nem ugrattam, így ezen a magasságon már szabályosan féltem. Életemben nem örültem úgy, mint amikor a száznyolcvanas kőfalat leverte a lovam…

Öttusázó volt...
Bakó Pál a célegyenesben egy régi versenyen

Azóta is rengeteg mindennel foglalkozott.
– Így igaz. Évekig a BHSE-ben edzősködtem, majd az öttusaszakosztály vezetőjeként szponzorokat toboroztam, a Honvéd Kupa nemzetközi versenyeket szerveztem, állandó nyüzsgésben telt az életem. Majd pályamódosítással egy magyar-kanadai kereskedelmi egyesülésben számítógépek és légkondicionálók export-import ügyeit bonyolítottam. A nagy fordulatot az 1999-es, budapesti öttusa-vb jelentette. Ennek előkészítésébe 1998-ban vontak be, s nagy hasznát vettem a szervezési és kereskedelmi gyakorlatomnak. Megvallom, imádok kereskedni. Szerintem egyébként valamilyen szinten minden sportoló benne volt ebben a műfajban, hiszen az üzletelgetés egyben a túlélést is jelentette annak idején a számunkra.

Szóval az 1999-es öttusa-világbajnokság következett.
– Igen, én lettem a logisztikai tennivalók felelőse. Rengeteg dolgot kellett párhuzamosan intézni: a szálláshelyeket, a technikai eszközök szállítását, a mobillelátók építését, az útvonalak biztosítását, illetve lezárását, a vívás telepítését a Sportuszodába, a lovak elhelyezését, a tévéhelyek kijelölését, az edzéshelyek biztosítását és még sok minden mást. Ebbe olyannyira belejöttem, hogy a 2001-es vízilabda Európa-bajnokság stábja is igényt tartott rám. Az Eb-t követően azután végleg itt ragadtam a vízilabdázóknál, de közben a 2005-ös ifjúsági, majd a 2006-os felnőtt úszó Eb-n is én fogtam össze a logisztikai tennivalók jelentős részét. Tavaly a vízilabda Világkupa margitszigeti megrendezése jelentette a kiemelt feladatot, majd idén a Világliga következett. Nagyon szívesen foglalkozom ezekkel – remélem, még sokáig és közmegelégedésre dolgozhatok a vízilabda-szövetségben, s bárhol máshol, ahová hívnak.

Jocha Károly