Régi magyar karácsonyok

A karácsonyi ünnepkör kezdete az advent, a Krisztus születését megelőző négy várakozásteljes hét, amikor lelkiekben is felkészülünk a megváltó érkezésére. Az ünnep előtti negyedik vasárnaptól december 24-ig tart, s egyben az egyházi év kezdetét is jelenti. Ma már nem töltjük oly’ szigorú böjtben, mint a régiek, de visszafogottabban élünk, nem rendezünk zajos mulatságokat.

A ünnepkörhöz tartozik még András (november 30.), Borbála (december 4.), Szent Miklós – Mikulás érkezése (december 6.), és Luca (december 16.) napja. A koronát szent karácsony ünnepe, Krisztus születésének napja – amely egyben Ádám és Éva neve napja is – jelenti. Ezt követi Szent István és Szent János névnapja (december 26. és 27), majd az aprószentek napja (december 28.). Záró akkordja az újév és a vízkereszt (január 6.) ünnepe.

Hagyományok, népszokások
Eredetileg németalföldi szokás az adventi koszorú állítása és otthonunk feldíszítése különféle karácsonyi hangulatot ébresztő apróságokkal, fenyőággal, piros almával, füzérekkel. A hagyományőrző adventi koszorú körkörös alakjával a halhatatlanságot jelképezi, fenyőből vagy más örökzöldből kötik, három lila és egy rózsaszín gyertya ékesíti. Vasárnaponként eggyel több gyertyát gyújtunk meg a koszorún, a harmadik héten, a karácsony előtti utolsó vasárnapon a rózsaszínűt, amely a remény, az örömteli várakozás szimbóluma. Szenteste lobbantjuk lángra a negyedik gyertyát. A gyertyafényes adventi vasárnap estéket régebben adventi dalok éneklésével, imádsággal töltötték a családok.

Itthon december 25-éhez számos sajátosan magyar hagyomány, olykor népszokás fűződik. Nagykarácsony napja nálunk december 25-e, megkülönböztetve a kiskarácsonytól, amely a vízkeresztet jelöli, mivel a korai kereszténység idején még ekkor ünnepelték Jézus születését.

Régi, egyházi eredetű népi játék a betlehemezés, amit eredetileg templomokban, majd később házakhoz járva adtak elő. Karácsonyt megelőző héten országszerte útra keltek a betlehemesek, akik bemutatták a kisded születésének „hiteles” történetét – egyes vidékeken még ma is élő szokás ez. Szereplői általában pásztoroknak öltözve, házilag készített jászollal vagy betlehemi kistemplommal járnak házról házra. Szenténekekkel, tréfás párbeszédekkel nemcsak felelevenítették, hanem megesett, hogy némileg a helyi viszonyokhoz igazították a gyermek Jézus születésének eseményeit. A népmesékhez idomított bibliai történetet a háznak szóló jókívánságokkal fejezték be, amit a háziaknak illett megjutalmazni különféle adományokkal. Olykor még meg is vendégelték a szereplőket.

Karácsony köré a legkülönbözőbb eredetű szokások és képzetek társultak az évszázadok folyamán. Ezek az egyházi liturgiából, netán a szomszédos népektől származnak, egy részük pedig a pogány idők emlékét hordozza. Karácsony napján az esthajnalcsillag feljövetele után ült le a család az ünnepi vacsorához, de előtte a gazda a levegőbe lőtt az udvaron, elkergetve a gonosz lelkeket. Közben a gazdasszony mindent előre kikészített az asztalra, mert a vacsorát felállás nélkül kellett elfogyasztani. Az asztalt is meghatározott rendben díszítették fel.

Főként katolikus vidéken a karácsonyi asztal sarkait szénával, különféle tárgyakkal, fésűvel, kaszakővel, késsel rakták tele, és leborították asztalkendővel. Máshol egy szakajtóba tették a terményeket, a zabot, a búzát és a kukoricát, a tetejébe lószerszámot, s az asztal alá rejtették. Az étkezések végeztével nem söpörték le az asztalt, nem rázták le az abroszt, mert a kiszórt morzsa szegénységet hoz az egész famíliára. Inkább barmok elé vetették, hogy jól tejeljenek, és védjék őket a rontástól. Másutt a tyúkok vagy a lovak és a disznók kapták, hogy biztosítsák fejlődésüket, védjék őket az elhullástól. Azt tartották, az állatok karácsonykor megszólalnak, egyes országokban még kis karácsonyfát is állítottak nekik, noha ezt a pogány eredetű szokást tiltotta az egyház.

Méz és bejgli
A karácsonyi étkek közül a fokhagymát nem csupán elfogyasztották (mézzel keverve vagy mézbe mártogatva), hanem az ajtóra, ablakra keresztet dörzsöltek vele, elűzvén ezzel a gonoszt. Hasonló óvó-védő szerepet tulajdonítottak a méznek is. A karácsonyfára aggatott mézeskalács elődje, az ókori mézzel készült édes tészta (amely áldozati és ajándéktárgy volt a hajdani pogány rítusokon) jelentősége a kereszténység terjedésével sem halványult el.

A bejglisütés szokása a karácsonyi bőség fogalmát jelképezi. A karácsonyi diós és mákos kalács, vagyis a mai bejgli, vagy bájgli „…készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – írja az Ínyesmester szakácskönyve 1932-ben.

Története éppen száz évvel ezelőtti. A bájgli elnevezése a német beugen (meghajlít) szóból ered, maga a sütemény pedig egy sziléziai, XVI. század óta ismert finom kalácsfajta. Hogy miért éppen mákkal és dióval töltötték, arra az étkek mágikus ereje ad magyarázatot. Czifray István 1830. évi – majd a későbbiekben számos kiadást megért – Magyar nemzeti szakácskönyvében már „Posonyi finom mákos kaláts” néven szerepel. Az említett Ínyesmester – azaz Magyar Elek – szintén Pozsonyban kóstolta meg először.

Karácsonyfa-állítás
Magyarországra a karácsonyfa a német és osztrák rokoni kapcsolatok hatására jutott el. Pesten az első fát minden bizonnyal Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben. Elterjesztésében a Podmaniczky és a Bezéredy család is jeleskedett. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgári családok karácsonyához is hozzátartozott az örökzöld fenyőág. Az 1860- as években advent idején már tartottak fenyőfavásárt Pesten. Két évvel később Aradon egy nőnevelő-intézetben az odalátogató Deák Ferencnek olyan karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán saját készítésű kézimunka függött. A magyar irodalomban Jókai Mór A koldusgyermek című novellájában olvashattunk először karácsonyfáról 1866-ban.

Az új szokás a XIX. század második felében jutott el Erdélybe. Meghonosításában a magyar földesurak, papok és tanítók mellett az erdélyi szászoknak is nagy szerep jutott. Ám a kis falvakban még az első világháború után is többnyire csak a protestáns lelkészek, a tanítók és a jegyzők állítottak karácsonyfát. Visky Ká roly szerint 1918-ban az erdélyi magyar paraszt sehol sem díszített fenyőfát.

Székelyföldön sem régi szokás a karácsonyfa-állítás, ugyanakkor Erdélyben kizárólag az álló fenyőt kedvelték, míg a Dunántúlon inkább fenyőágakat függesztettek a gerendára. A fát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették, a hangsúlyt a gyerekek kedvéért az ehetőségre tették. Ám az első karácsonyfákon már hajlított dróttal rögzített gyertyák is égtek. Az l900-as évek végére a megérkeztek az első csillogó díszek a fák ágaira.

Járay