A Szerelem Sziklájának próbája – egy év a világ körül

A magyar vircsaft híres: a hat hétből egy évet csinál. Legalábbis ezt tette Géczi Katalin és Grubits László, az Irhás árok erdeiben élő, ifj ú közgazdász pár, akik az elhagyott sziget helyett a földgolyót választották terepül együtt töltendő életük próbaútjaként. Igaz, a 365 napig tartó világ körüli út előtt házasodtak össze, de ez a lényegen csöppet sem változtat. Hogy kapcsolatuk 17 különös országon át túlélte a nehézségeket, mi sem bizonyítja jobban, mint a nappaliban hempergő két aranyos kisfiú, Milán és Patrik (jelen) léte.

Katalin könyvet írt útjukról, Szabadlábon címmel, amely a közelmúltban jelent meg, kettejük fotóival illusztrálva. Asztal köré ültünk, és elbeszélgettünk arról, hogyan s miképpen történt ez a nem mindennapi, olykor vakmerő vállalkozás.

Katalin: Évfolyamtársak voltunk, de csak a negyedik év végén kezdtünk együtt járni. Laci a diplomával Londonban kapott állást, én kétéves távkapcsolat után kerültem ki, egy „multicég” révén. Még itthon összeházasodtunk. Három évig éltük a londoniak szokványos, polgári életét. Laci a Cityben dolgozott, én London külvárosában, Kingstonban. A fiatal házasok rutinja, munka, szórakozás, a szabadság alatt nyaralás, hazalátogatás. Semmi extravagancia, semmi rendkívüli. Habár számunkra ez önmagában is kaland volt. Úgy csaptunk a lovak közé, hogy soha nem éltünk együtt előtte, idegen környezetben kezdtünk, a munkahelyem s új volt… Mégis, London egy idő után elszürkült körülöttünk. És nem csak az örökös eső miatt…

Tanzániában, a maszájok között

Katarzis a harmadik évben? Mozdulni valamerre? Tovább lépni?
Laci: A második év végén kezdtünk álmodozni. Este, a vacsoránál. Fáradtan. A hócipőnk tele volt a sok munkával. Később azt kérdeztük magunktól: mi értelme van ennek az egésznek? Ha már csináljuk, legyen valami cél előttünk! Megszületett az ötlet: utazzuk körbe a világot! Ha a yerekek jönnek, nem lesz időnk,  módunk rá sokáig. Ismét a fogaskerekek közé kerülünk. De most még „szabadok” vagyunk.

Itthon is olyan kirándulósformák voltak?
L: Nem.

De a János-hegyre csak fölmásztak…!
L: Még azt sem… Más dolgok foglalkoztattak bennünket. A barangolás génje csak lappangott bennünk. Amikor felfedeztük, olyanná lett, mint egy vulkán. Kitört.

K: Én hétpróbáztam, amikor felhagytam vele, felgyülemlett a mozgásigényem. Ülni a számítógép előtt, négy fal között, nem erre teremtett a sors.

Ön fűtött be a vulkán alatt?
K: Is. Gyermekkoromban ábrándoztam: bejárom a világot. De kellett Laci, hogy az egyéniségével kiegészítsen. Hat éven át egymás előtt is titkoltuk álmunkat. Amikor kiderült, mindketten ugyanarra vágyunk, egymásra csodálkoztunk: „Ilyen nincs!” Innét rövid volt az út az elhatározásig.

Házasság és cimboraság nem ugyanaz a csésze tea…
L: Remekül érezzük magunkat egymás társaságában. A problémákból általában jól jövünk ki együtt.

A napi néhány órás együtt létből hirtelen huszonnégy óra lett. Ijesztő volt a perspektíva?
L: A barátaink figyelmeztettek bennünket, hogy egymás agyára fogunk menni. Nos, világutazáshoz merészség is kell. Amennyit ismertünk egymásból, úgy gondoltuk, elég lesz. Nekivágtunk. 
K: Kellemesen csalódtam Laci hozzáállásában. Az út során felfedeztem benne jellemvonásokat, rejtett tulajdonságokat, amelyek a polgári életben örökre ismeretlenek maradtak volna számomra. Gyönyörű fotókat készített. A krízishelyzeteket nyugalommal „hajózta ki”. Szenvedélyesen olvasta és vitatta az ország történelmi hátterét, ahol éppen utaztunk. Kerekebb lett a szememben. Még jobban szerettem…
L: Katánál a legnagyobb felfedezésem az emberszeretete. Feltalálta magát köztük. Imádott gyerekeket tanítani a legkiesebb tanzániai iskolában vagy nepáli árvaházban. És még egy. Írónak őstehetség! Könnyen, zamatosan ír. Amikor elolvastam a könyvet, akkor döbbentem rá, milyen jó kis kaland volt ez a miénk.

Sziklába vájt otthonok Iránban, Kandovanban

A könyvben egyes részek dőlt betűvel vannak szedve. Naplórészletek?
K: Nem. Pillanatok, amelyek kézzel tapinthatók. Ahol a líra és az érzelem kapott helyet. Így próbáltam beszippantani az olvasót a cselekménybe, ha ez addig nem történt meg. Azért íródtak jelen időben. Amikor átmegyek mesélőbe, múlt időre váltok.
L: Kata nem naplót írt. Benyomásokat rögzített papírra. Napi egy-két órát jegyzetelt olcsó leckefüzetekbe. Szóról szóra leírta a párbeszédeket. Ezért friss a sztori.
K: Élesebb szemmel néztem a világot, mint itthon. Egyetlen pillanatot sem hagytam a süllyesztőben.

Afrikában kezdték, Kubában fejezték be. Így is tervezték?
K: Világkörüli jegyet váltottunk, amellyel csak egy irányban utazhattunk. A csomag nem fedte le Afrikát, ezért a fekete kontinensen magunk szerveztük az utazást. Jordániában csatlakoztunk az előre lekötött útvonalhoz.
L: Szó szerint körbe akartuk utazni a világot, napra pontosan egy év alatt, a lehető legkevesebb időt töltve a levegőben.

Kerülték a „trendi” állomásokat, a rázósabb országokat választották. Miért?
L: Kalandot kerestünk, és valódi embereket. Tudni akartuk, milyen a világ valójában.

Mintha szándékosan szenvedni akartak volna a portól, a járhatatlan utaktól, a hegyi betegségtől…
K: Ahol por van, és vízhiány, ott lehet találni érintetlen vidékeket és embereket. Az útikönyvekben minden országnál az utolsó oldalt böngésztük, a lábjegyzeteket, a nem feltétlenül ajánlott helyekkel. Azok árulták el a háttér valódi jellegét. 

A Kilimandzsárón Kata visszafordult kétszáz méterre a csúcs alatt. Mi történt?
K: Hegyi betegség. Csoda volt, hogy addig eljutottam. De képtelen voltam továbbmenni. Mégis úgy élem át, megmásztam Afrika tetejét. Intettem Lacinak, csináljunk egy közös képet, aztán folytassa az utat a kísérőnkkel. El is indult…

Feljutott a csúcsra?
L: Nem. Amikor visszanéztem, láttam, Kata rossz állapotban van. Pici és elesett volt a távolból. Nem volt szívem magára hagyni. Visszafordultam. Pedig nagyon szerettem volna felérni. Fél órán múlott.

Ma már a két kicsi jelenti a világot

Megbánta, Kata?
K: Meg. De tudom, ha újra mennénk, akkor is visszafordulnék. Féltem, hogy nem tudok lejönni.

Laci, mi az a három tárgy, amit egy férfi nak magával kell vinnie egy ilyen útra?
L: Túlélőcsomag, amely damiltól és horogtól kezdve iránytűig életmentő tárgyakkal van felszerelve, strapabíró bakancs és kamera.

Katalin?
K: Ruhatár, amely nem hangsúlyozza a nőiességet a muszlin országokban és Afrikában. Még a tükröt is elhajítottam! Másodszor: könyvek. Sok-sok könyv. A harmadik „tárgy”? Egy férfi ! Ne értse félre… A biztonságot értem alatta. Soha nem indulnék el egyedül, vagy a barátnőmmel.

Melyik kontinens hagyta a legmélyebb nyomot?
L: Afrika. Áradt belőle az őserő. Találkoztunk ember előtti tájakkal. Ahol nem láttunk repülőt vagy villanyvezetéket. Alapvető élmény volt.

Visszatérnének?
K : Bármikor. Túl keveset láttunk belőle.

Kontinens, ahol letelepednének?
L: Ha városi életre vágynánk, Ausztrália, Sydney. Az „ossiek”  természetesek, lazák, az öböl csodálatos…

K: Ha elvonulnék a világtól, Közép-Laoszt választanám, egy folyó partját. Békés, se krokodil, se piránák, csupán vízcsobogás…
L: Én Tanzánia földjén bújnék el, a maszájok szent hegye, az Ol Doinyo Lengai vulkán közelében…

Katát az unalom és a szúnyogok, Lacit a láva kergetné emberibb tájakra… A hely, ahol semmi pénzért sem élnének?
K: Sajnálom kimondani, de India. A hétköznapi emberek rettenetesen lealacsonyítják magukat a megélhetésért. Az utca néha elviselhetetlennek tűnt. Menekültünk onnan, pedig az egyik legérdekesebb kultúrájú társadalom, amellyel találkoztunk.

Nepálban – háttérben a Himalája

A legveszélyesebb helyzet?
L: A maszáj szent hegy vulkánja kitört, amikor a kráter szélén reggeliztünk. Lefelé egy sziklafalra csúsztam, több száz méteres szakadék fölött. Centiről centire kúsztam biztonságosabb helyre. Soha nem voltam olyan közel a halálhoz…
K: Tíz méterre tőle tehetetlenül figyeltem, ahogy visszaaraszolt az életünkbe.

A fausti „pillanat állj” kísértés?
K: és L: A thaiföldi Lipe szigete, ahol nem tudtunk betelni a színekkel, a paradicsomi háttérrel.

Egy idő után a karórát is ledobták…
L: Nem volt fontos az idő. Sőt, néha jobb volt, hogy nem tudtuk, mennyit késnek az emberek vagy a buszok. A maszájok megdöbbentek, amikor számon kértük tőlük az időt. Afrikában, keleten az emberek másképpen működnek.

Veszélyes hely a nagyvilág?
K: Ebben a hiszemben indultunk neki, mert így mondták mások, ezt láttuk a televízióban. Kellemes csalódás ért bennünket. A legelmaradottabb országok bizonyultak a legbarátságosabbnak. Minél kevesebbje volt valakinek, annál inkább meg akarta osztani velünk. Sokat segített, hogy kis országból érkeztünk. Jobban bíztak bennünk.

Megkérdezem, mert így kerek a sztori. Christchurchben, Új-Zéland déli szigetén a kétszázötvenhetedik napon különváltak, minden különösebb cél nélkül. Sűrű lett a levegő önök között?
K: Összeveszés után történt. El kellett távolodnunk egymástól, hogy rendezzük a gondolatainkat. Megijedtem, mert azt hittem, a kapcsolatunkban kezdődnek a rossz idők. Bolyongtam a városban, bevetődtem a templomba, ahol egy otthagyott Bibliát olvasgatva rájöttem, lelki békére van szükségem.

Megtalálta?
K: Meg. Még aznap este, amikor ismét találkoztam a táborban Lacival. Egész álló nap a domboldalakon kóválygott, és rettenetesen unatkozott… Nélkülem…

Somogyvári D. György