Tokody Ilona a klasszikusokat szereti

Egyszerűsége, kedvessége lenyűgöző, akárcsak az énekhangja, amellyel harminc éve a legnagyobb operaénekesek közé kvalifikálta magát. Vérbeli profi , tudja, milyen fényszűrésben, hogyan üljön, ami kedvezően mutat fotózáskor, és előtte bele sem harap a croissant-ba, mert "ha evett az ember, az meglátszik az arcon, a sminken". Teljes testi-lelki harmónia sugárzik fiatalos lényéből, világsztárként is egy régi jó szomszéd közvetlenségével felel, pedig először beszélgetünk.
Tokody Ilona a klasszikusokat szereti
Milyen jövőről álmodozott egykor Tokody Ilonka?
– Már öt-hat évesen az operaénekeseket igyekeztem utánozni, akiket a rádióban hallottam. Balettet sem láttam még, amikor már spiccelve illegettem magam a tükör előtt. Akkori világomat Tápé-Kutas jelentette, ahol apám egy frissen épült tanyasi iskola első néptanítójaként harminckilenc éven át tanított gyerekeket, felnőtteket. Fantasztikus ember volt, gyönyörűen hegedült, énekelt, komédiákat írt, még régészkedett is. Egyedüli gyerek voltam, apám fi úsan, édesanyám és nagyanyám lányosan nevelt, így a focizásban is jártasságot szereztem, nemcsak a konyhában, kézimunkázásban. Ma is megvan az első zongorám, amit nekem kuporgattak össze kis pénzükből. Emlékszem első fellépésemre, amikor is a május elsejei ünnepségen két népdalt adtam elő – ötévesen. Az első élő színházi élményem tizenegy évesen a Pillangókisasszony volt; apám meglepett bennünket a jeggyel, így bebicikliztünk a városba. Nagy korszaka volt ez a Szegedi Nemzeti Színháznak, Vaszy Viktorral, Berdál Valériával, Karikó Terézzel, Réti Csabával, Szabó Miklóssal. A hetedik osztályt már Szegeden jártam, ahová apám nyugdíjazása után költöztünk. Zeneiskolába, majd konzervatóriumba jártam. Jellemző a naivitásomra, hogy a felvételi vizsgán Nadir románcát meg Cavaradossi Levéláriáját kezdtem el, s nem is értettem, miért várnak tőlem női áriákat, amikor én a tenorokat szeretem! Énekesi pályámnak igen jót tett, hogy a zeneiskolában napi több órát gyakoroltam fuvolán, így később sem okozott gondot a rekeszizmú körkörös légzés. Berdál Valériától és Csóka Bélától annyi mindent tanultam az éneklésről, hogy huszonkét éves korom óta magam is tanítok. A Zeneakadémián dr. Sipos Jenő, Kroó György, Pernye András, Újfalussy József, Varasdy Emmi, Mikó András voltak a mestereim. Életem nagy fordulópontját a Kodály-énekverseny megnyerése jelentette 1972-ben, elkezdtek hívogatni külföldre, az Operaház tagja lettem, és a bécsi Staatsoper állandó vendégművésze. Önöknek rövid egymásutánban eltérő rendezésekben, esetleg eltérő felfogásokban, más-más partnerrel kell színre lépniük.

Hogyan lehet ezt megoldani?
– Számomra első, hogy jól kidolgozzam a szerepet, amit a zene, a szöveg, a helyzet sugall. Szerettem mindent eredeti nyelven is megtanulni, nem csupán magyarul. Egyszer külföldről hazajövet elkezdtem Mimi legismertebb áriáját, aztán a második sornál leblokkolt az agyam, és se olaszul, se magyarul nem jutott eszembe a folytatás, pedig évek óta énekeltem, a súgó meg nem is gondolt rá, hogy nekem ezzel bajom lehet. Ha már sztár az ember, alkalmazkodnak hozzá, de addig eljutni nem könnyű. Én például egyre kevésbé szeretem egyesek "önmegvalósító", de az eredeti műtől igencsak elrugaszkodó rendezéseit, ezeket leginkább nem is vállalom el. Ami a partnereket illeti, azokat kedvelem, akik hozzám hasonlóan "beleélős" típusok. Pavarotti, Domingo, Carreras is azért választott sokszor, mert ahogy mondták, "mellettem jobbak tudtak lenni". De a magánember "otthon marad", a színpadon a szerepek szeretik egymást, függetlenül attól, hogy akadhatnak egyesek, akik az előadás után is szeretnék folytatni a kapcsolatot. Én mindig tudtam és éreztettem is a határt, hogy eddig, és ne tovább! Volt, hogy rajtam múlott, hogy "csak" barátság lett a színpadi szenvedély folytatása, de mindenkinek így a jobb. Monogám típus vagyok.

Rákérdezhetek a magánéletére?
– Elvált vagyok, de négy éve együtt egy nagyon jó partnerrel, aki szintén szakmabeli. Az én kapcsolataim évtizedekre szólnak, de mert szeretek beszélgetni, nemigen tudnék olyat elképzelni, akinek semmi köze a hivatásomhoz. Így, ha kevés idő is jut egymásra, azt intenzíven töltjük együtt. Egyébként szeretek főzni, a kertben dolgozgatni, ha időm engedi, hazalátogatok édesanyámhoz, vagy ő jön föl besegíteni. 1989 óta élek Mártonhegyen. Egy harmincas években épült házat hoztunk rendbe nagy nehezen.

A külföldi előbbre jutáshoz ma már menedzser is kell. Mit jelent ez ténylegesen? Pénzt fektet valakibe, nézi a művész szakmai fejlődésének érdekeit, vagy csupán egy közvetítő ügyintéző?
– Nem ismerek olyat, aki a pénzét fektetné bárki karrierjébe, vagy vigyázna, hogy az énekes csak olyasmit vállaljon el, ami mindenben előbbre viszi. Leginkább önmagukra gondolnak, a közvetítői munkáért százalékot kapnak mind a művésztől, mind a felléptető intézménytől. A művész legjobban magát tudja védeni, bár közvetítő menedzserre is szüksége van. Nem szabad mindent elvállalni, ami látszólag megérné, de később visszaütne például a hangra. Így mondtam nemet már huszonhat évesen Salome szerepére, ami nem való nekem. Viszont néhány mentor – ilyen volt nekem José Carreras – kifejezetten kéri, hogy velem együtt lépjen fel; ez valóban jót tesz az embernek. Intelligencia kell ahhoz, hogy felismerd a magad képességeit, és vigyázz arra, amit könnyelműen elveszíthetsz.

Szerette minden szerepét? Maradtak szerepvágyai?
– Általában igen, de nem mindent. A modern darabok nekem nem adnak annyit, mint a klaszszikusok, ugyanakkor sokszoros energiát visznek el. Meg nem valósult álmom Bellini Norma, illetve Massnet Wetherének Charlotte szerepe, amelyekre még nem kért fel senki.

Szeret ellenben esteken fellépni, akár vidéki felkéréseknek is eleget téve...
– Ha az ember szabad, sok olyasmit is elénekelhet, például mediterrán olasz, francia, spanyol dalokat, amelyekben a közönség örömét leli… Nekem a dal, a kamarazene nagy öröm. Annyit jártam külföldön, hogy sajnálatosan kevéssé ismerem a hazai vidéki közönséget, amely sokszor sokkal tisztább, igényesebb, és tisztelettel várja a művészt, mert ritkábban is találkozik vele.

Említette, hogy szívesen tanít. Kiket és mire?
– Mesterkurzusokon segítem a már lediplomázott, fi atal kollégáimat, mint Csonka Zsuzsát, Fülöp Zsuzsát, Muskát Andrást, Szentidai Szilviát, Szeredy Krisztát, Várhegyi Évát, akik segítséget kérnek tőlem. Alfredo Kraus elveit vallom: az énekpedagógia nehezen meghatározható. Helyretenni egy hangot, kidolgozni egy szerepértelmezést, elgondolkozni azon, hogy ha valami nem stimmel, hogyan, mivel lehet megoldani, kiket érdemes hallgatni, mit jelent a hivatástudat és így tovább. Az éneklés komoly testi, fizikai munka.

Muzsay András