Vadasparki mesék

Ezen a januári vasárnapon Gyula bá', a nyugalmazott erdőkerülő nem vesztegeti idejét a Budakeszi Vadaspark kapujánál. Amint meglátja Karit és Valit, a hatéves ikerpárt a parkhoz vezető úton, elébük siet, és kézen fogja őket.

- Ezt a történetet már régen el akartam nektek mondani, gyerekek, csupán azért halogattam, mert vártam, hogy leessen a hó. De hát ilyen enyhe télre még én sem emlékezem, habár sok Újévet megéltem már. Emlékeztek még Rongyos bölényre?

- Aki csapdába akarta csalni Dirr Durr kandúrt? - kérdezi Vali.

- Õ az! Jól emlékszel, kicsim.

- Én arra emlékszem, hogy Rongyos bölény is megijedt Dirr Durr kandúrtól... - kuncog Kari.

- Nos, gyerekek, Rongyos és a párja amerikai bölények. Télen a Sziklás-hegység közti völgyeket járják, hasig hóba süppedve, úgy rágják a fák fi atal, alvó hajtásait. Ezért gondoltam, hogy hóesésben mutatlak be benneteket a mi két bölényünknek. De időközben valami történt, ezért nem akarom tovább halogatni a találkozást.

A bölénykifutó előtt embergyűrű áll a kerítés mentén. Rongyos és felesége, Rondácska néhány lépésnyire komótosan tépkedik a szénát a felhalmozott bálákból.

Az ikrek átfurakodnak a lábak között, hogy jobban lássanak. Gyula bácsi követi őket.

- Láttok valami változást Rongyoséknál?

Valóban! Mintha nem lógatnák a fejeiket olyan mélabúsan, mint máskor. Mintha a szemeikben olykor felcsillanna egyfajta büszkeség. Ekkor az emberek felkiáltanak:

- Oda nézz!

Rondácska földig lógó irhája alól váratlanul egy szőrmegomolyag gurul Rongyos hasa alá, s eltűnik cafatokban csüngő gúnyája között.

- Igazi játékbölény! - tapsikol Kari izgatottan.

- Törpebölény! Milyen édes... - mereszt kerek szemeket Vali.

Gyula bá' a gyerekek keze után nyúl.

- Gyertek! Majd később visszajövünk. Most, hogy láttátok ezt a bölényhez hasonló valamit, elmondom, mi történt. Elöljáróban csak annyit, hogy Rongyos és Rondácska évek óta szerettek volna gyereket, de nem állt melléjük a szerencse. Ezért voltak ők mindig olyan búval béleltek. Ezért lógatták a fejüket, legyen tél vagy nyár. Nos, nemrég a helyzet megváltozott. Üljünk le erre a padra! Idesüt a januári napocska.

Gyula bá' mesélni kezd.

Nem messze innen, ahogy a holló száll, a Pilis hegyei között van egy magányos település, amelyet úgy hívnak, Klastrompuszta. Hogy miért puszta, azt nem tudom, hiszen a hegység legmagasabb csúcsának tövében van. Ez egy olyan hely, ahová még a busz sem tud kimenni, ha esik az eső vagy a hó. Ott él egy bőrkalapos gazda, akit mindenki csak úgy ismer, Zöldköröm. Ez a fukar, pénzéhes ember valóban zöldre festi a körmeit, mert úgy hallotta, akinek zöld ujjai vannak, annak a termése is jobban nő, legyen az vetésben vagy a gyümölcsfákon. Zöldköröm tulajdonában van a híres-nevezetes Fekete Bivalyok Csordája, amelynek csodájára jár ország-világ, s amely soksok díjat és pénzt nyert már a vidéki állatvásárokon. Megtörtént, hogy Zöldköröm négyökrös szekéren hozta haza mindazt a sok árut, amit a vásáron összeharácsolt magának, miután eladott néhány bivalyt. Meg kell adni, szépek voltak ezek az állatok, a testük úgy csillogott, mint a feketeszén. Ha kisborja született valamelyik bivalytehénnek, Bedény, a rangidős bika elé vezették, aki szigorú szemmel vette szemügyre a jövevényt. Az orra hegyétől a farka végéig átnézte, hogy talál-e hibát a küllemében. Ha Bedény elégedett volt az újszülöttel, megkérte Rám kuvaszt, vigye meg az örömhírt Zöldkörömnek. A gazda annyira megbízott vezérbikájában, hogy ha éppen akkor a körmeit festegette, csak bólintott egyet, s ennyit mondott:

- Jól van, na. Mondd meg Bedénynek, jól-van-na.

Előfordult, hogy Bedény meg volt elégedve a körmeivel, ilyenkor terelőkutyája után eredt. A kukoricáson átvágva széttárta karjait, s körmeivel súrolta a palántákat. Ilyeneket mormolt a bajsza alatt:

- Teremjél táblámon tengernyi tengeri...

Ha elunta, akkor csupán ennyit motyogott:

- T... t... t... t...

Mert Zöldköröm még a szavakkal is fukar volt. A csordához érve kurtán biccentett Bedény felé, majd összehúzott szemekkel, ajkát lebiggyesztve méregette az alig egynapos bivalykát. Ha tetszett neki, öklét a levegőbe ütötte, mint a győztes bokszoló. Lelki szemei előtt már látta a nagy vödröt, amit az új bivalyért kapott pénzzel fog megtölteni. A vezérbika csak ekkor engedte meg, hogy a jövevény anyja bemutassa kicsinyét a csordának.

A múlt év őszén megtörtént a baj. Zöldköröm azt hitte, a pilisi barlangok gonosz szellemei őznek tréfát vele. Bedény bika kedvenc felesége, Bölön kisborjút várt. Szép nagy, kerek hasa volt, minek láttára a gazda mohón dörzsölte egymáshoz zöldkörmös ujjait. Pontosan úgy, mint aki pénzt számol. "Bika lesz az, verekedni fognak érte a tenyésztőgazdák. Jó sok pénzt kérhetek majd érte..." Ilyen gondolatok jártak a fejében.

Egy reggel megrökönyödve látta, hogy Bölön visszanyerte a formáját. Ám az éjjel senki sem hívta, hogy megszületett a borjú! Ellopták! - jajdult fel, és a fejét ütögette zöldkörmös ökleivel.

- Rám, gyere ide! - kiáltott a kuvaszáért. Rám a gazdájához somfordált, de nem nézett fel rá.

- Rám, a szemembe nézz! - dörgött Zöldköröm. - Mi történt a borjúval?

Rám kétségbeesetten pillantott a távolba, ahol a Fekete Bivalyok Csordája legelt a hegy tövében. Az események még soha nem pörögtek ilyen gyorsan Klastrompusztán.

Zöldköröm felpattant a traktorjára, és a földúton életveszélyesen billegő jármű nyergében Bedényékhez vágtatott. Ököllel vert utat magának a bivalyok között. Volt nagy bőgés és ijedtség! A csorda mélyén, a bivalytehenek védelmező lábai között talált rá az újszülöttre. Ilyen szörnyet még soha nem látott, amióta bivalyokat tenyésztett! Tátott szájjal nézte a minden ízében remegő, groteszk jószágot. Túlméretezett fejét hosszú szőr rejtette, a háta púpos volt, a feneke csapott, a farka végén óriási bojt himbálódzott. Az állat irhája cafatokban lógott a testéről, amelynek a színe ráadásul piszkosbarna volt!

- Ezt nem szabad látnia senkinek! - villant át Zöldköröm agyán. - Vége a jó nevemnek! Azonnal hívom az állatkitömőt...

Hurkot vetett a borjú nyakára, s a közeli karám legsötétebb mélyére cibálta. A kötél végét egy faoszlophoz kötözte.

- Ha megszöksz, lelőlek, te lápi lidérc! - fenyegette meg zöld ujjával a borjút, és elindult, hogy telefonáljon az állatkitömőnek.

Taxi Dermi imádta a szakmáját. Békától az elefántig már minden állattal volt dolga, így egy újszülött szörnyeteg nem jelentett semmi problémát a számára.

- Híres ember leszek, ha ezt az őstuloknak látszó valamit kitömöm - járta körül félelmetes mosolyával leendő áldozatát. Taxi Derminek minden második foga hiányzott. A kisborjú már se élő, se holt nem volt az ijedtségtől. Nem értette, mi a probléma vele, csak az állatkitömő nagy kését látta, amint egy kövön fente. Megérezte, hogy nagy bajban van. Hatalmas feje ettől még jobban lelógott, a háta még púposabb lett, így még rútabbá vált.

- Gyorsan, gyorsan, Taxi Dermi, még valaki betoppan hozzánk! - sürgette Zöldköröm.

A gazdának ördöge volt. Az állatkitömő már éppen a karám mélye felé indult, késsel a kezében, amikor a karám ajtaja csikorogva kinyílott.

A kinti fényből a kerületi vadász lépett be. Egy pillanat alatt megértette, miről van szó.

- Álljatok meg! Mit akartok csinálni ezzel a gyönyörű bölényborjúval?

Zöldköröm és Taxi Dermi megkövülve bámultak, hol a borjúra, hol Zolira, a vadászra.

- Ez... ez neked gyönyörű? Még sohasem láttam ennél visszataszítóbb állatot - hebegte Zöldköröm. Taxi Dermi arcára fagyott a mosoly. Már tudta, hogy elvesztett egy jó lehetőséget arra, hogy híres legyen.

Zoli, a vadász, elkötötte a remegő kisbölényt, és terepjáró autójához vezette.

- Rongyos bölény és felesége, Rondácska éppen ilyen csodálatos gyermekről álmodoznak.

Mielőtt Zöldköröm és Taxi Dermi észbe kapott volna, Zoli vadász betuszkolta az állatot a kocsijába, és vidáman integetve a két leesett állú zsugorinak elhajtott a Vadaspark felé.

- Eddig tartott a mese, gyerekek. S most megnézzük, miképpen fest egy boldog bölénypár, ha végre meglátogatja őket - a gólya, Zoli vadász képében...

Kari és Vali csillogó szemekkel indulnak Gyula bá' után, vissza, a bölénykifutó felé.