Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Vadasparki mesék

A veresegyházi medveotthonból hazatérve Gyula bá', az ikrek, Kari és Vali, valamint Igazi Nyuszi nagy izgalomban találták a Budakeszi Vadaspark lakóit.

Mafla muflon és népe napkeltekor nem tért vissza a karámba!

Ilyen hallatlan dolog még nem fordult elő, amióta az állatok egyezményt kötöttek az Emberekkel! Ez ideig senki sem vétett az íratlan szabály ellen, s reggelente a virradó nap első fénye vadasparki otthonában köszöntött mindenkit.

Igazi Nyuszi nem akart hinni a füleinek. Figyelembe véve egy nyúl fülméretét, ez a tény egymagában baljós jelnek számított. Hisz arról szó sem lehetett, Igazi Nyuszi félrehallhatta, mi történt. Ezért el akarta hitetni magával, hogy nem hallott semmiféle újságot. Se jót, se rosszat. Az utazás kimerítette, s nem vágyott semmi másra, mint hogy elterüljön vackán. Mint minden nyúl, ha meglepődik, elkezdett csuklani.
– Hmm... hukk... és... és merre indultak... hukk... Mafláék? – kérdezte a hírt hozó rókát. Vulpi szerényen lesütötte a szemeit, s mézes-mázos hangon így szólt:
– Oh, nem érdekes az egész, Nyuszi. Mafla muflon annyira Mafla, hogy sohasem fog hazatalálni. Én már régen gondolkodtam azon, hogy szívesen elvállalnám egy csirkegazdaság vezetését a Parkban. A muflonkifutó kitűnő helyet kínálna erre a célra... 

Vulpi, hogy leplezze zavarát, bozontos farkával a homokot csapkodta maga körül. Donga, a zöld erdei kígyó, Vulpi legjobb barátja ijedten csusszant arrébb. Ám a tyúktojások és a csibék gondolatára ő is tűzbe jött.
– Így van, Nyusszi – sziszegte, miközben a farka hegyivel kidörzsölt egy homokszemcsét a szeméből –, nem érdemessz sszajnálkozni miattuk! A muflonok hassszontalan ssszemélyek. Moszt issz a városzban cavarognak – tette hozzá fontoskodva.
– A városban? – kérdezett vissza meghökkenve Igazi Nyuszi, félelmetesen rángatódzó bajusszal. A Parkban mindenki ismerte ezt a vészjósló jelet...
– Bizony, a városzban – húzódott hátrébb Donga, a kígyó, majd halaszthatatlan ügyekre hivatkozva, "szürgőszen" eltűnt az erdő széli fűben.
– Mi történt, Gyula bá’? – rángatta az öreg erdész kifakult bőrmellényét Kari.
– Hát nem látod, hogy Mafla muflonék nincsenek itthon? – oktatta ki iker öcscsét Vali.
– Gyertek, gyerekek! Az erdészházban megszervezzük a Nagy Muflonmentő Expedíciót – indult meg öles léptekkel a hórihorgas erdész, maga után vonszolva az ikreket. – Mielőtt nem túl késő... – mormogta maga elé, aggodalmas arckifejezéssel.
– Mielőtt nem túl késő? – ismételték kórusban az ikrek. Akkor bizony nagy bajban lehetnek Mafláék, gondolták magukban, és megpróbáltak lépést tartani öreg barátjukkal.

Mafla muflon nemhiába kapta gúnynevét. Bár jó vezére volt a Vadasparkban lakó muflonok népének (vagy ahogy a gondozók nevezték őket, jerkéknek), Mafla állatkertben született, így nem sokat tudott a külső világról. Amióta Igazi Nyuszi kijárta az Embereknél, hogy éjszakánként szabadon kószálhattak a Park állatai a környező erdőkben, a vezérkos nem mert elszakadni a gyalogutaktól.

Első alkalommal rátalált egy hosszú tanösvényre, amely mentén a Park látogatói megtudhattak egyet s mást az erdő fáinak, bokrainak és állatainak világáról. Az erdészek az ösvény szélén álló nagyobb fák törzseire fehér téglalapokat, azokba zöld keresztet festettek. Mafla hamar megtanulta, ha követi ezt az útjelzést, akkor a tanösvény egy nagy kör leírása után visszavezeti őket a karámokhoz. S ez így volt jó és kényelmes. Nem kellett attól félni, hogy elvesznek a sűrűben. S attól, hogy emiatt sokat kell törnie a fejét. Habár egy muflon-kos homlokcsontja a szarvak tövében olyan erős, hogy be lehet vele törni egy téglafalat (lásd: faltörő kos), ami mögötte található, az ész, nos, az egy kicsit gyengébbre sikerült. Ebből következik, hogy a muflonok hidegrázást kapnak, ha gondolkodniuk kell egy probléma megoldásán.

De Mafla muflonnak és népének szerencsére nem volt erre szüksége. Nappal a karámok biztonságos kerítése mögött játszottak, ettek és szundikáltak, éjjel pedig egyszerűen követték a fákra festett jeleket, miközben csevegtek, kergetőztek, vagy az ösvény menti bokrok közt legelésztek. Olykor találkoztak az erdő vadon élő lakóival, de hála Igazi Nyuszi erőfeszítéseinek, már egyetlen állattól sem féltek. Szóba elegyedtek a vaddisznókkal, gímszarvasokkal, a rókákkal, sőt, olykor összefutottak erdei muflonokkal is, ám érdekes módon azok tájszólásából egy kukkot sem értettek. Összedörzsölték fényes-fekete orrgombjaikat, aztán mindenki ment a maga útjára. Csak akkor húzódtak a bokrok közé, ugrásra készen, amikor Ember közeledett az ösvényen. Ha a vállán Dörgő Bot lógott, s bőrszíjon lógó nyelvű kutyát vezetett, hosszú ideig nem mertek előbújni rejtekhelyeikről.

Azon a bizonyos hosszú, meleg nyári estén a nap utolsó sugarai éppen egy ilyen jelzésre estek. A Vadaspark központjában ácsingóztak, ott, ahonnét az erdei utak szerteágaznak. Mindegyikük az ábrát bámulta. Valami nem volt rendjén. Megvolt a fehér téglalap, benne a kereszt. Csupán a színe volt más. A szokásos zöld helyett – sárgának látszott. Némi tűnődés után a kos bégetve felnevetett. Lehajtotta a fejét, és szarvával barátságosan bökögette a tölgyfa törzsét.
– Behe-ehe-ehe! A nap fénye festette sárgára. Tudhattam volna...

A mögötte szorongó jerkék kötelességtudóan kacarásztak.
– Behhi-ehhi-ehhi! – Bár fogalmuk sem volt, miről beszél a vezér. Végül is elindultak a sárga kereszt jelzést követve. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy miután leszállt a nap, a szürkület homályában az ábra megmaradt sárgának. Ugrabugráltak, tereferéltek, csipkedték a galagonya zöldjét, de nem voltak olyan felszabadultan vidámak, mint máskor. Valahogy az ösvény nem úgy nézett ki, mint ahogy szokott.

Egy idő után elcsendesedtek, mert megérezték, hogy eltévedtek. Kicsiny agyukban világossá vált, hogy rossz jelzést követtek. De egyikük sem mert szólni a kosnak. Mafla muflon peckesen lépkedett előttük, fehér orra papírba burkolt mécsesként derengett a sötétben. Látszólag maga volt a megtestesült önbizalom. Ám ha valaki jól megfi gyelte, láthatta, a kos időnként idegesen megnyalta a szája szélét. Tán sejtett valamit? Olykor közel dugta fénylő orrát a felbukkanó útjelzéshez. Az bizony még mindig sárgának látszott...

Váratlanul zajt hallottak a domb mögül.
– Wwwwhoom! Wwwwhiim! RrrrrRRRRRrrrrr!
Valamik (vagy valakik?) keresztben száguldoztak előttük... Amint áthágtak az emelkedőn, megdöbbentő látvány tárult eléjük. A szörnyeknek (mert kétségtelenül azok voltak) két, sokszor négy világító szemük volt, melyeknek fénye, akár hosszú csápok, előttük szaladt, átszökött az erdőbe, a fák közé, s megtapogatta őket is. A legtalányosabb az volt, hogy nemcsak elöl, de hátul is volt kéthárom szemük, de ezeknek a színe vörös volt. Kettő szem mozdulatlanul meredt vissza rájuk, de a harmadik villant egy mérgeset, amikor a szörnyek guruló lábai elkezdtek csikorogni.

Mafla muflon népe még soha sem látott autót. Akkor jöttek rá, hogy ezeknek az ijesztő állatoknak köze lehet az Emberekhez, amikor egy kivilágított autóbusz zihált fel a hajlat tetejére, s az ablakok mögött meglátták őket, amint egymásnak préselődve zötykölődtek benne.

Feljöttek a csillagok, a fák koronái fölé kúszott a Hold, amikor úgy tűnt, a szörnyek és velük együtt az Emberek nyugovóra tértek. A jerkék remegtek, vissza akartak fordulni, de vezérük, a kos nemcsak Mafla volt, hanem szerfölött makacs is. Egy kos soha nem fordul vissza, ha már egyszer elindult az úton! Ismeretlen hang unszolta belülről: "Kövesd a sárga keresztet, muflonok Vezére, kövesd!"
 

A Hold feléjük úszott az égen, fénye ezüstbe burkolta azt a végtelenbe rohanó valamit, amelyen nemrég azok a szörnyek rohangáltak. Közelebb kúsztak hozzá.
– Befagyott folyó. Jég borítja – mondta egy tapasztaltabb anyamuflon, aki a Tisza mentén, az ártéri erdőben nőtt fel. – Ha valóban akarod, átkelhetünk rajta a túloldalra. Úgy néz ki, elbír bennünket – tette hozzá.

Mafla muflon összeszedte minden bátorságát, és kiugrott a holdfényben úszó sávra. Összeszorított szemekkel várta, hogy valami rettenetes dolog történjék vele. Ám semmi sem történt. Csupán a patája kopogott hangosan, amint óvatosan lépkedni kezdett azon az ismeretlen, különös közegen.
– Ez tehát a jég – mondogatta magában boldogan. – Ezt is megéltem. Sétálok egy befagyott folyón! S habár csak homályosan sejtette, mit jelentenek ezek a szavak , "folyó", "jég", és az, hogy befagyott, kétségei ellenére roppant büszke volt magára. Megállt középen, s fejedelmi mozdulattal intett népének, hogy kövessék őt. Tőle telhető kecsességgel beváltott a szemközti erdőbe, ott, ahol a sárga kereszttel jelzett ösvény folytatódott.

Így keltek át a Vadaspark elkóborolt muflonjai a Budakeszi út "jegén" az idei nyár legforróbb napjának éjjelén, hogy akaratuk ellenére soha nem látott kalandokba keveredjenek "odaát" az Emberekkel és Mindenféle Szörnyekkel zsúfolt Nagyvárosban.

Somo