Vadasparki mesék

Miközben odalent, a Vadasparkban a szimategység parancsnoka, Lompos komondor még egyszer eldörmögte a hagyományos „szimatot szimatra, szagot szagra, praclit praclira!” csatakiáltást, s az orrát szorosan a földön tartva követni kezdte a szökevények nyomait, Mafla muflon és népe békésen legelészett a Pozsonyi- és János-hegy közötti nyereg hátán. Csupán néhány méterre voltak a vörös kukaccal jelzett gyalogösvénytől. A hátukat kellemesen cirógatták a felkelő nap sugarai. Az éjszaka már messzinek tűnt, a hold fényében fürdő útmenti rémekről kiderült, csupán ártatlan terméskövek voltak, s a gumilábakon guruló szörnyek moraja is már csak a távolból szűrődött fel hozzájuk. Boldogok voltak. És éhesek! Amerre szem ellátott, mindenütt zöldellt a fű, zöldelltek a bokrok, a fák. Mafla muflon úgy érezte, kezdi megkedvelni a szabadságot.

A nyurgalábú Boróka kisöcscsét, Málét tanította legelni. Málé olyan picike és jelentéktelen kosocska volt, hogy csak most, ezen a békés reggelen mert először előbújni anyja hasa alól. Mivel a Vadasparkban született, és csak jászolból tanult meg enni, fogalma sem volt, mit és miképpen lehet egy mezőn táplálkozni. Boróka persze nem lett volna Boróka, ha nem kereste volna itt is kedvenc csemegéjét, de hát a János-hegyen csak fagyal-, áfonya és bodzabogyókra bukkant. Ízletesnek bizonyultak azok is, ám meg sem közelítették a borókabokor termésének zamatát. Kora reggeli sétálók, papa és kisfi a közeledtek az ösvényen. Mafla muflon és népe nyugodtan legelészett tovább. Megszokták az Ember-látogatókat a Vadasparkban.

A tény, hogy e pillanatban nincs kerítés köztük, fel sem tűnt nekik.

– Nézd, apu! Tehenek!
– Ezek nem tehenek, kisfiam. Kecskék! – igazította ki gyermekét az apja.
(Mi persze mosolygunk ezen, hisz tudjuk, Mafláék sem nem tehenek, sem nem kecskék, hanem igazi muflonok. Városi Embereknek meg lehet bocsátani effajta tévedést…)

A békés idill csendjét éktelen robaj szakította szét. A zaj a levegőből közelített feléjük. Soha nem látott hatalmas ragadozó madár bukkant fel a fák koronája fölött, a szárnyai eszeveszett tempóban forogtak, lábait leszállásra készen nyújtotta maga alá. Mafla muflon figyelmeztetően böffentett, és népe élén egyetlen szökelléssel a bodzásban termett.

A helikopter – mert ez volt az égi madár – megállt a nyereg fölött, mint akit felfüg gesztettek, és lassan, vizsgálódva megfordult a tengelye körül. Üvegszemeivel felmérte a terepet. Amiről a muflonok nem tudtak, a pilóta mellett, a nyitott ajtónál egy kidülledt szemű Vadász ült, ölében csőre töltött puskával. Mindkét zsebe degeszre volt tömve töltényekkel. Valamiképpen szőrös fülébe jutott a vadasparki „szökés” híre. Régen fájt a foga egy olyan díszes, csavaros kosszarvra, mint ami éppen Mafla fejbúbján csücsült.E trófea még hiányzott az ebédlője faláról. Kaméleonszerű szemei fel s alá pásztázták a terepet, miközben izgatottan nyalta cserepes szája szélét. Mutatóujja a fegyver ravaszán pihent.

Odalent Mafláék mozdulni sem mertek. Érezték a bajt. Boróka még nyammogni is elfelejtett a pofazacskóit megtöltő bodzabogyókon. Védelmezően ölelte magához a minden ízében remegő Málét. Végül is a dörgő madár elunta a nézelődést, felbődült, s felhúzott a felhők lábaihoz. A hangja szétúszott az égen, aztán elhalt. Kis idő múlva Mafla kiugrott a tisztásra. A jerkék, a két fiatallal a lábaik alatt, követték a vezért.

A muflonok, amikor veszélyt észlelnek, ösztönszerűen felfelé menekülnek, a sziklás hegyoldalak biztonságába. Így Mafla muflon és népe gyors ügetésbe kezdett a vörös kukaccal jelölt ösvényen az előttük álló, furcsa alakú sziklaorrom felé, ami nem volt más, mint a János-hegyi Erzsébet-kilátó!

A torony lógóbajszú őre éppen a látogatók számára már nyitva álló faajtók mentén sertepertélt, amikor a lépcső alján felbukkantak a muflonok. Megállt kezében a seprő. Tátott szájjal, hitetlenkedve bámulta a leszegett fejű vezérkost, a fenyegető, csavart szarvakat s az utána nyomuló nyájat, a jerkék széles, elszánt homlokcsontjait.

Annyi ideje sem maradt, hogy védelmezően maga elé emelje a seprő nyelét.

Az állatok magukkal sodorták, a belső körfolyosó síkos márványpadlójára.

A nadrágtartója beleakadt egy fiatal muflon szarvhegyébe, úgy szánkázott a jó öreg a nadrágja ülepén a nyáj után, majd kippkopp, kopogott feneke a lépcsőfokokon egyre feljebb a csigalépcsőházban. Boróka teljesen bezsongott. Végre egy kis balhé! Ismét megtalálta önmagát! Legelöl ugrált fölfelé, nyomában Máléval. Elsőnek értek fel a néhány méter szélességű felső teraszra. Éppen a szélben libegő zászlók vásznát próbálták megkóstolni, amikor melléjük csapódott Mafla, s lihegve feltette mellső lábait a korlát tetejére. Ámulva nézett szét. Soha sem gondolta volna, hogy a világ ilyen nagy. A távolban csábítóan zöld erdők és mezők, fehéren csillogó sziklák látszottak. Még ott is volt némi zöld, ahol ismeretlen állatok kordában tartására épített istállók, karámházak és kifutók álltak egymás hegyén-hátán odalent, a széles völgyekben, s egy Nagy Folyóvíz menti síkokon.

Ebben a pillanatban elszakadt a nadrágtartó pántja, s a toronyőr megkezdte önkéntelen ereszkedését – visszafelé. Hepp! Hupp! – hallatta a hátsója minden egyes lépcsőfokon. Jijj! Jujj! – nyögte a szerencsétlen ugyanabban az ütemben. A tetőn szorongó nyáj még látta, amint a torony derék őre átsántikál a szomszédos őrházba telefonálni.

– Főnök, birkák vették be a tornyot…! Nem, nem ittam egy korty pálinkát sem… így igaz… néhány perccel ezelőtt… odafönt vannak, a zászlós teraszon… jó, rájuk zárok minden ajtót…! Akkor várom magát, Főnök…!

A csúcson Mafla muflon és népe végre biztonságban érezték magukat. Változatlanul hitték, megközelíthetetlen sziklaorrom tetején vannak, ahol a légy sem árthat nekik. Felváltva gyönyörködtek a kilátásban, élvezték a frissen fújdogáló szelecskét. Boróka és Málé az anyjuk hátára mászva kukkantottak óvatosan a mélybe. Senkinek sem tűnt fel közülük, hogy körülöttük egyre több madár repked. Különösen sok varjú húz el minden oldalon, szaporán forgatva a fejét, egymásnak károgva ugyanazt a néhány szót: „Itt sincs semmi! Ott sincs semmi!”

A muflonok azt sem vették észre, amikor Szúrósszem, a vadasparki légierők főnöke puha szárnyain leereszkedett mögéjük. Riadtan néztek hátra, amikor megszólalt.

– Mafla, az őr bezárta odalent a kapukat. A Dörgedelmes Madár is erre tart az Emberrel, akinek Villámló Bot van a kezében. Meneküljetek! Én értesítem a Nagy Muflonmentő Expedíciót, hogy errefelé keressenek benneteket! – vijjogta, s azzal elrepült.

A kilátó tövében nagy volt a csődület. A kirándulók nem értették, miért nem mehetnek fel a toronyba, hisz a nyitás ideje már régen elmúlt. A lógóbajszú toronyőr testével fedezte a kulcsra zárt ajtószárnyakat.

– Nem lehet, kérem, felmenni. Birkák vették be a tornyot…

– Birkák? – kacagott félig gúnyolódva, félig bosszankodva a tömeg. Tréfának vették az egészet. Az öreg vagy meghibbant, vagy túl korán nézett a nyakas üveg fenekére.

S ekkor megtörtént, amire senki sem számított. A fejük feletti legalsó körteraszon feltűntek a muflonok. Kecsesen, a korláton át, egyesével vetették le magukat a szomszédos erdő fái közé. Az egyik jerke hátán Boróka kuporgott. Utoljára, mint jó kapitányhoz illik, megjelent fölöttük a hatalmas csigaszarvakkal ékesített kos. Néhány másodpercig farkasszemet nézett ember és állat. Az emberek beleborzongtak, amikor magukon érezték e fenséges vad mozdulatlan tekintetét. Mafla muflon maga alá húzott lábakkal, könnyedén suhant át a fejek felett, s szinte hangtalanul ért talajt az erdőben. A vezér és népe indulófélben volt, amikor a levegőből keserves bégetés ütötte meg füleiket. Málé volt, az öklömnyi kosocska, akiről mindig, mindenhol megfeledkeznek! Kiskáró, Nagykáró és két másik varjú markolta egy-egy lábát, ekképpen ereszkedtek alá a kilátó tetejéről…

Mafla muflon az arcára erőltetett annyi szigorúságot, amennyi éppen csak elfedte hirtelen támadt jókedvét.
– Kispipacs, már megint elfeledkeztél elsőszülött fiunkról! – szólt rá Málé anyjára erőltetett zord hangon. Kispipacs lesütött szemekkel, bűnbánóan kezdte nyalogatni az átélt kalandtól reszkető báránykáját.

A helikopter néhány perccel azután érkezett, hogy Mafla muflon és népe köddé vált az erdőben. A kidülledt szemű Vadász tehetetlen dühvel harapdálta a szája szélét. Mérgében a pilótával kiabált.

A Nagy Muflonmentő Expedíció másnap reggel a Gesztenyés kertben talált rá a „szökevényekre”. Azt hitték, káprázik a szemük. A kos hátán két kisfiú ült, úgy kocogott körbe a sétányon, Boróka és Málé néhány kislánynyal kergetőzött a füvön. A jerkék a park közepén kérődztek, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– Nos, komám, mit szólsz ehhez? – kérdezte Tádé, a szálkásszőrű tacskó a mellette ülő Lompost.
– Praclit praclira – válaszolta a komondor.

A kutyák egymás mancsába csaptak. Ahogy barátok közt dukál, amikor valami jóságos történik velük.


Somo