Vadasparki mesék

A vadásznak nemhiába voltak kidülledt szemei. Úgy látott velük a sötétben, mint a hiúz. Igaz, e pillanatban a hold lámpája teljes hosszában bevilágította a tisztást, a közeledő muflonbárányok bundája is fehéren verte vissza az égitest fényét, de az effajta segítség csupán megkönnyítette a dolgát.

A magányos juharfa éjfekete árnyékába húzódott, s csuklójára erősítette a dobóháló kötelét. A fűben kitapogatta a hosszú lánc szabad végét, amelyen a nyakörv fityegett.

A lánc másik vége a fa dereka köré volt rögzítve. Egy pillanatig tétovázott, majd hirtelen ötlettel a bokája köré csatolta a bőrből hasított nyakörvet.

– Addig sem lesz útban – motyogta maga elé, cserepes ajkait nyalogatva. mafla muflon tekintélyes szarvainak gondolatára kárörvendő mosoly szaladt át az arcán. Amikor a holdfény egy pillanatra megvilágította vonásait, a pokol kapuján kikukucskáló ördögre hasonlított. Ujja végével még egyszer ellenőrizte, hogy a puskája meg van-e töltve. Mindkét csőben készenlétben csücsült egy-egy töltény. Elégedetten bólogatott. Nem vette észre, hogy a sötétben, tévedésből, madarakra használt sörétes lőszert csúsztatott a závárba! E töltények mindegyikében kismaréknyi acélgolyócska lapul, amelyek kilövéskor szerteszét repülnek a levegőben…
 

A domb oldalában a két muflonbárány, Boróka és Málé gyanútlanul közeledtek a vadász leshelye felé.

– Látod odafent annak a nagy fának a körvonalait, Málé? – állt meg pihegve Boróka.

A kisöcs nővére mellé szökellt. Hosszan bámulta a juharfát.

– Olyan, mint Lompos, a komondor feje. A nyaka... a nyaka egyszer vastag másszor még vastagabb, mintha Lompos mozgatná a...
– Ugyan már, ne beszélj csacskaságokat! Egy fa nem tudja mozgatni a törzsét…
 

Málé megrántotta a vállát. Mivel ő volt legkisebb a nyájban, hozzászokott, hogy mindenki átbeszél a feje fölött.

– Lehet, hogy eszik, és éppen lenyelt valamit – morfondírozott megbántottan.
– A „Lompos-fától” balra, tíz koslépésre vannak a boróka- és bodzabokrok – tért a tárgyra nővére rendre utasítóan.

Nekirugaszkodtak a lejtőnek. Amikor a magányos fával egy magasságba értek, Boróka beváltott a bokrok közé. Málé nem tudta legyűrni kíváncsiságát, s egy vargabetűvel kitért a juharfa felé. Éppen egy vaskos gyökéren próbált átevickélni, amikor zörejt hallott. Fölkapta a fejét, s csak annyit látott, hogy a fa törzse valóban megmozdult! Méretes kéregféle vált le róla, és egyenesen feléje tartott!

Málé felvisított, megperdült, és a nővére után iramodott. Az, hallván a zajt, lélekszakadva rohant kisöccse segítségére. A kéregféle nehéz lábdobogással, sípoló zihálással közeledett. A testvérek félúton találkoztak. Nagy koppanással ütődött egymásnak a két muflonkobak, mindketten felhemperegtek. Ekkor hullott rájuk a dobóháló. Mint egy szőrös labdagomolyag, gurulni kezdtek lefelé.

A vadász – mert ő volt a kéregféle – diadalmasan rántott egyet a háló kötelén. Az megfeszült, s a férfi teljes hosszában az orrára bukott. Megfeledkezett a bokájára erősített láncról, amelynek a vége a fa derekára volt tekerve! Hatalmasat nyekkent a fűben. Ám fondorlatos emberünk nem úszta meg ennyivel. A hátára vetett puska elsült, és tucatnyi apró sörét fúródott az ülepébe! Feljajdult, amint ott feküdt, kinyújtva, mint egy befőttes gumi.

A lánc a lábát húzta, míg karját a háló, a benne kapálódzó muflonbárányokkal. A vadász megértette, tennie kell valamit. Mégpedig gyorsan.

Keserves nyögések közepette magához ráncigálta a hálót, megragadta Boróka üstökét, s ráfűzte a nyakörvet. Kihámozta Málét a hálóból, és szabadjára eresztette. A kosocska kétségbeesetten bégetett, miközben lefelé botladozott, hempergőzött, bukfencezett az erdő felé, segítségért. A vadász, sajgó hátsóját tapogatva, visszasántikált a juharfához. Sóhajtozva a törzsének támaszkodott. Boróka a feszülő lánc végén megpróbálta kirázni fejét a nyakörvből, de csak azt érte el, hogy majd megfulladt. Úgy döntött, jobban teszi, ha csatlakozik Máléhoz a bégetésben. A vadász arcán, a fájdalom ellenére, végigfutott az a jól ismert, kárörvendő mosoly. Minden pontosan úgy történt, ahogy kitervelte, leszámítva a söréteket…
 

Bizonyára sejtitek már, miben ügyködött a derék atyafi. Ha egy vérbeli vezérkos meghallja, a nyáj valamelyik tagja bajba került, a csapat vezetését átadja a legidősebb fiának, s maga indul a kárvallott megmentésére. A vadász tapasztalt volt, ismerte a muflonok szokásait. Arra számított, hogy Boróka és Málé sírását hallva mafla muflon hamarjában megjelenik a nyílt tisztáson, egyedül. Így a holdfényben könnyű prédává válik.

A homlokára csapott. Remegő ujjakkal kiszedte a puskacsőben maradt sörétes töltényeket, és matatni kezdett az övén csüngő bőrtáskában nagyvadra használatos lövedékek után.

De ebben a minutumban érdekes dolog történt. A feje fölött puha szárnycsapásokat hallott. Lexi, a bagoly röppent fel az ágak árnyékából. Az erdő pereme fölé siklott, ott hátborzongató boszorkánykacajt hallatott. Ez volt a megbeszélt jeladás.

Az erdő életre kelt a vadász körül. A legközelebbi sarokból Igazi Nyuszi indult el a juharfa felé, mellén összefont karokkal. Egymás után jelentek meg a Vadaspark lakói a fényben lubickoló tisztáson, hosszú árnyékaik nagyobb számban mutatták őket, mint ahányan valóban voltak. Micikétől, a mezei egértől fölfelé Artúrig, az ágas-bogas koronájú gímszarvasig mindenki ott volt, aki számított. Némán, elszántan lépegetve vették gyűrűbe a meghökkent vadászt. Amikor a muflonnyáj nyomában feltűnt Rongyos bölény, a lomhán ballagó vad láttán a vadász ösztönszerűen felkapta a puskáját. Eszébe jutott, nincs benne töltény. A lábaihoz ejtette a fegyvert. A fenekébe nyilalló fájdalomtól rángatódzó arccal az erdők-mezők állatainak rettenthetetlen pusztítója lassan a feje fölé emelte kezeit.

Mafla muflon, lábai alatt az óbégató Máléval, megtorpant az ember előtt. Alulról fölfelé méregette a Villámló Bot urát. Szemei zölden szikráztak az éjszakában.

– Kegyelem… – nyögte ki a vadász.

Mafla muflon nem hiába érdemelte ki a mafla becenevet. Ilyen és hasonló helyzetekben csak egyetlen dolgot tudott tenni. Leszegett fejjel rohamozni. De most megérezte, ez nem lenne célravezető módszer. Tanácstalanul nézegetett Igazi Nyuszi irányába. Az elértette a pillantását.

– Mondd a lányodnak, szaladjon körbe a fa körül, míg el nem fogy a lánc – tanácsolta. Erre még Málé is elhallgatott.

Boróka, nyakán az örvvel, néhányszor körbeügette a juharfát. A törzsének támaszkodó vadász pillanatok alatt gúzsba kötve szobrozott a fa tövében. Lexi, a bagoly gyengéden a fejbúbjára ereszkedett. (Talán emlékeztek, ő volt az, aki délután véletlenül kileste, mire készül ez az ember. Azonnal riasztotta a Vadaspark lakóit!) Ahányszor a vadász megpróbálta kiszabadítani magát a láncguzsalyból, Lexi éles csőrével figyelmeztetően a fejére koppintott.

Az állatok tanácskozása rövid volt.

– Figyeljetek, barátaim – hirdette ki az ítéletet Igaz Nyuszi.
– Megadatjuk Rongyos bölénynek, hogy régi vágya teljesüljön. Ő és felesége, Rondácska évek óta álmodoznak egy kertészféléről, aki rendbe rakja a házuk táját. Most itt az alkalom. Ez az ember addig nem hagyja el a Vadasparkot, amíg egyetlen villa ganéjhulladék is éktelenkedik a bölénykifutóban!

Igazi Nyuszi népe tapsikolt, dobogott, nyerített, vihogott, csiripelt, vijjogott, iázott és ugatott az ítélet jóváhagyásaként. A dobóhálót a vadász fejére húzták, a kötelével körbebábozták. Ezt ismét Boróka végezte el, mivel neki már volt némi gyakorlata ebben az ügyben. Artúr és egy fi atal gímszarvas agancsaik segítségével óvatosan keresztbefektették a magatehetetlen vadászt Rongyos bölény hátán, s megindultak vissza a parkba, halkan tereferélve egymás között, hogy ne ébresszék fel az erdőben szunyókáló szarvasbogarakat, a hangyák népét és Dr. Kopácsot, a harkályt. Csupán a szentjánosbogarak repkedtek körülöttük, lámpácskáikkal megvilágították az ösvényt az állatok lábai alatt, de az erdő peremén ők is visszafordultak.

Másnap, vasárnap délelőtt a látogató gyerekek és szülők hada csodálkozva tolongott a bölények kifutója körül. Nem tudták mire vélni azt a nagydarab, dülledt szemű embert, aki kezében vasvillával, hátsójára kötözött nedves párnával járkált fel s alá a kerítések között, és a kifutó távoli sarkában hatalmas kupacokba hordta a felgyülemlett avart, dudvát, almot és trágyát.

A vonásait nem lehetett kivenni a mélyen homlokába húzott fürjtollas vadászkalap és az álla köré tekert zöld sál miatt. De a legfurcsább az volt, hogy mindenhová egy pöckösen lépegető nyúl kísérte, aki csak akkor vette le mancsát a csípejéről, ha rábökött egy kifelejtett szemétdarabra. Ilyenkor a megtermett, a hátsóján párnát viselő férfi készségesen ugrott, és felkaparta a szóban forgó piszkot.

Jóformán senki sem törődött az etetőház fedele alá szórt szalmán kérődző bölénycsaláddal, Rongyossal, Rondácskával és örökbefogadott fiukkal, Kisbőkével. Ők hárman a szemük sarkában csendes derűvel szemlélték a színjátékot, és megelégedéssel vették tudomásul, hogy a fényképezőgépek armadái ezúttal emberből csinálnak bohócot…

Somogyvári D. György