Vadasparki mesék

Dönci, a kamcsatkai medve három nap és három éjjel aludt Kari és Vali otthonában, az ebédlőasztal alatt. A házban teljesen felborult a napi élet rendje. Égőpiros lepedőt terítettek Dönci kikandikáló lábaira, nehogy véletlenül rálépjenek, mert, ugye, azt soha nem lehet tudni, hogy mit csinálnak a kamcsatkai medvék, ha valaki ily módon ébreszti fel őket legédesebb álmukból.

A család a konyhába költözött, ott evett mindenki a nagymamától örökölt, apró fenyőfaasztalkán. "Lábujjhegyeztek", suttogva beszélgettek, a televízió és a rádió is a leghalkabbra volt állítva. Gyula bá', aki időről időre beugrott hozzájuk, vakargatta a tarkóját, el nem tudta képzelni, mi ütött medvebarátjába. Telefonon felhívta a Veresegyházi Medveotthont, és hosszasan beszélt Nagymedvével, aki tulajdonképpen Bálint gazda volt, a medvemenhely igazgatója, de mindenki csak így hívta, amióta bevallotta, hogy az indiánok között élt fiatalkorában.

Nagymedve értetlenül rázta a fejét, és magához hívatta helyettesét, Kiswinnetou-t, de az sem tudott magyarázatot adni Dönci medve különös viselkedésére. Vajon az utazás fárasztotta ki, vagy a kondér spenót és a két tucat kemény tojás behabzsolása révén pilledt így el, senki sem tudta megmondani. Mindenesetre az ikrek iskolájában elterjedt a hír, hogy "Karivaliéknál" egy valódi kamcsatkai medve húzza a lóbőrt a nappaliban. Csapatostól jöttek bámészkodni a ház körül, nemcsak a kisiskolások, hanem a felsősök is. Kari egy Sportszeletért az ablakig engedte az érdeklődőket, kettőért a nyitott szobaajtó küszöbéig, ahol még a lakli termetű nyolcadikosok is megborzongtak a serényen horkoló, hatalmas vadállat láttán.

A rejtélyre Gyula bá'-ék a harmadik napon kaptak választ. Odakint esett az eső, fekete fellegek lógtak alá az égből, az ablak előtt fázósan gubbasztott a vadgesztenyefa. Az öreg erdész éppen azon gondolkodott, hogy felhívja régi barátját, Medvej Medvegyevet, a Kamcsatkai Nemzeti Park tudós professzorát, és tanácsot kér tőle, amikor Dönci megmozdult. Felemelte a fejét, s kinézett az ablakon. A szürke fényben hunyorogva roppant nagyot ásított.

- Ah, még nem jött el a tavasz - mormogta maga elé, s visszaejtette fejét Anyu kedvenc díszpárnájára. Két pillanat múltán ismét úgy horkolt, mintha mi sem történt volna. Gyula bá' a homlokára csapott, és átsietett a konyhába, ahol a család éppen ebédelt.

- Holnap minden rendben lesz - suttogta hangosan, diadalmas arccal. - Hogy erre nem gondoltam korábban! Ha a kamcsatkai medvék spenótot esznek kemény tojással, abba a különös állapotba kerülnek, amelyet a biológia tudománya kamcsatkinusz medvecitisznek nevez. Ilyenkor a medvék álmukban azt hiszik, hogy téli álmukat alusszák. Vagyis arról álmodnak, hogy álmukban alvásról álmodnak. Tudom, ez bonyolult, de a spenót és a kemény tojás együtt már csak ilyen hatással van rájuk. Az időjárásjelentés holnapra napsütést jósol. Dönci minden bizonnyal fel fog ébredni!

Gyula bá' vastag láncot csatolt a medve nyakára, a végét a nehéz tölgyfaasztal lábához rögzítette.

- Biztos, ami biztos - dünynyögte maga elé -, ha netán hajnalban próbálsz feltámadni, kicsikém...

Úgy történt, ahogy az öreg erdész megjósolta. Reggel Anyu éppen a kukoricapelyhet kanalazta az ikrek tányérjaiba, amikor éktelen robaj hallatszott a nappali felől. Csapot-papot hagyva mind a négyen a szobaajtóhoz rohantak. Dönci medve az ablak előtt állt, kéjesen nyújtózkodva ropogtatta izmait, miközben hol ásított, hol a szemeit dörzsölgette az ablaküvegen beömlő napfényben.

- Hm, micsoda illatok - dörmögte maga elé, - a kamcsatkai medvék imádják a forró, reggeli kávét...!

Mialatt ekképpen elmélkedett, hátán megcsörrent a lánc, rajta ott csüngött az ebédlőasztal, melynek egyetlen lába sem ért le a padlóra.

Este nyolc óra volt, amikor a kivénhedt terepjáró autó megállt a Vadaspark bejárata előtt. A látogatók már egy órával korábban elhagyták a parkot, csupán néhány állatgondozó söprögetett a pénztár és a büfé környékén.

- Gyere, Dönci komám, innen gyalog megyünk a muflonok kifutójáig, ahol ma este az állatok gyülekeznek - mondta Gyula bá' a medvének. A kaptatón hosszú volt az árnyékuk, a nap éppen leáldozni készült. Amikor a karám alsó kerítéséhez értek, az erdész megállt, és a túloldali kapura mutatott.

- Dönci, itt magadra hagylak. Az állatok tudják, hogy jössz, várnak. Azt akarom, hogy ez a találkozás az én beavatkozásom nélkül essék meg. Sok szerencsét, öregfiú!

Azzal az erdész sarkon fordult, és eltűnt a juharfák között.

Az első, akit Dönci megpillantott, Igazi Nyuszi volt, aki Ordival, a farkassal merült mély eszmecserébe. Mögöttük Vulpi, a róka kergetődzött Bamba, a Kajla őzgidával. Ahogy közelebb ért, Rongyos bölénybe botlott, amint nagy türelemmel egy kullancsot próbált kipiszkálni Süni tüskéi közül.

A muflonkarám kapuja tárvanyitva állt, akár a többi kifutóé. A csavaros tülkű házigazdák éppen arra tanították a Vadaspark népét, miképpen lehet egyetlen irammal a karám közepén álló sziklacsoport tetejére szökellni. Hosszú sor állt a homokban meghúzott vonal mögött. Volt is nevetés, amikor az elhízott borzházaspár, Badgár és Meli egymást tuszkolva, csak nagy lihegések árán ért fel a csúcsra, vagy amikor Kocort, a vaddisznót mind a tíz felesége ritmikusan röffentve tologatta felfelé a harmattól síkos kövek hátán. Még így is beszorult egy hasadékba az egyik patája. De akadt tréfás pfujolás is, amikor Kiskáró, a varjú egyszerűen felröpült a sziklakúp peremére.

- Tessék ugrálni kőről kőre, ahogy a hollók népe teszi! - hallatszott innen-onnan.

Dönci medve elképedve nézte az eléje táruló képet. Nem akart hinni a szemének. A legízletesebb falatok sétáltak fesztelenül az orra előtt! Ráadásul meg-megálltak vidám csevegésre egymással olyanok, akik a kamcsatkai erdőkben és tundrákon kéjjel fölfalták volna egymást. Egy mancs érintette meg a térdét. Dönci maga elé nézett. Igazi Nyuszi állt ott pöckösen, karjait csípőre téve.

- Végül is eljöttél... - állapította meg a tapsifüles, a feje búbjától a talpáig méregetve féltonnás vendégét. - Ülj le, Dönci, mert elzsibbad a nyakam.

A medve szófogadóan lehuppant a fűre. Fejét lógatva kezdett mentegetőzni.

- Tudod, Nyuszi, a spenót és a kemény tojás...

Igazi Nyuszi türelmetlenül legyintett.

- Hagyd el, Dönci, mindenről tudok. Már nem haragszom rád. De ha még egyszer...

- Jól van, jól van, Nyuszi - vágott közbe Dönci -, ígérem, soha többet nem foglak jogtalanul megvárakoztatni. Szavamat adom! Itt a mancsom.

Igazi Nyuszi mindkét kezét a medve elülső talpára helyezte, de még így is elvesztek benne. Ebben a pillanatban az állatok gyülekezete elismerően felmorajlott. Dirr-dúr Kandúr egyetlen ugrással a kőhalom tetején termett! Ezt még Mafla muflon, a karám ura sem volt képes megtenni... Igazi Nyuszi, szemeit az állatokon nyugtatva, így szólt.

- Ha azért jöttél, hogy megtanuld, miképpen szerezheted meg magadnak és társaidnak a körülmények adta Lehető Legnagyobb Szabadságot, akkor jól figyelj minden szavamra. Megteszed?

- Így görbüljek meg, ha visszaélek a barátságoddal! - meresztette ki félelmetes karmait a medve.

- Jól van, na, hiszek neked! - hőkölt hátra vonagló bajusszal Igazi Nyuszi. - Most besétálsz velem a barátaim közé. Senkit nem akarsz megenni, senkit sem fogsz megkergetni. Érthető? Udvariasan bemutatkozol, miközben mosolyogni fogsz mindenkire. Ne feledd, egy játékos pofon tőled halálos ütés lehet egy őzgidának. Ha nem nézel a lábaid elé, ráléphetsz Tádéra, a szálkástacskóra. Ha nem nézed, hová ülsz, rácsücsülhetsz Sünire. Igaz, ezt te is megbánnád, de az már többé nem vigasztalná szegény Sünit. Ha jól viselkedsz, ma este elárulom neked a veresegyházi medvék számára lehetséges Lehető Legnagyobb Szabadság titkát.

Dönci szuszogva felkászálódott, és mosolyra rendezte vonásait. Gondosan maga elé nézegetve megindult Igazi Nyuszi nyomában, a Vadaspark állatai felé. (Folytatjuk)