Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Vajda Vilmos kedvence Vaskuti István volt

Közel ötven évet töltött el a kajak-kenu közelében, így a sportág minden rezdülését figyelemmel kísérhette. Annak ellenére élő legenda, hogy versenyzőként nem ért el kiemelkedő eredményeket. Szakedzőként, kapitányként rengeteg nagy egyéniség megfordult Vajda Vilmos kezei alatt, aki élő lexikonként mesélt fél évszázad történéseiről hegyvidéki otthonában.
 
A magyar kajak-kenu sport nemzetközi sikereinek első, igazán fontos állomásaként legtöbben a franciaországi Macon városát emlegetik. Itt rendezték az a világbajnokságot, amelyen a piros-fehér-zöld színek képviselői először megjelenhettek, s mindjárt el is hoztak onnan hat aranyérmet, a számos további értékes helyezésről nem is beszélve. Azonban a történet így nem pontos, mert az 1954-es vb-t megelőző olimpián, Helsinkiben, 1952-ben már lezajlott az érdemi nemzetközi bemutatkozás. A minden bizonnyal megismételhetetlenül kiemelkedő magyar szerepléshez (16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérem) Novák Gábor és Parti Vilmos kenusok egy-egy második helyezés megszerzésével járultak hozzá. Mindez a Bíró utcában élő egykori szövetségi kapitánnyal, a 74 esztendős Vajda Vilmossal folytatott kiadós beszélgetés kapcsán került szóba. – Nem volt egészen hétköznapi szituáció, az biztos – indított a végéről Vili bácsi, aki az 1988-as, szöuli olimpiát követően vette át Parti Jánostól a kapitányi szerepkört, és azt egészen az atlantai olimpia befejezéséig gyakorolhatta. – Atlantában ugyanis egyáltalán nem szerepelt rosszul a kajak- kenus különítmény, egy-egy arany-, illetve ezüstérem, továbbá három bronz volt a mérleg, ezek után mégis meghirdették a munkakörömet, s azt akarták, hogy én is pályázzak. Ma sem bánom, hogy erre az ugyancsak furcsa szerepre már nem vállalkoztam, és inkább végleg visszavonultam.
 
Vajda Vilmos
Vajda Vilmos
 
Az ön pályafutása nem sokkal a második világháború befejezését követően kezdődött.
– Egészen pontosan 1949-ben, mert ekkor jelentkeztem az Építők SC margitszigeti csónakházában. Gyakorlatilag húsz éven át versenyeztem, és végig Szabó Ferenc – az idősebbek még ma is csak úgy emlegetik, a Tömpe – volt az edzőm. Meg kell vallanom, nem fűződtek a nevemhez világraszóló eredmények, viszont nagyon szerettem a sportágat. 1953-ban az ifjúsági országos bajnokságon második lettem kenu egyesben, a következő évben pedig a felnőtt kenu hetesek között elcsíptünk egy bronzérmet. Arra viszont máig nagyon büszke vagyok, hogy egy alkalommal sikerült megelőznöm Hernek Pistát, aki azután a melbourne-i olimpián a számára rendkívül kedvezőtlen, „balos” szélben is második tudott lenni.
 
Amikor 1968-ban végleg letette a lapátot, azonnal edző lett.
– Annak idején Veszprémben, a katonaságnál kitanultam a távírász szakmát, majd az Orionhoz kerültem, s ott technikusként, mechanikusként, majd ügyintézőként dolgoztam. Közben folyamatosan készültem az edzői pályára. Szerencsém is volt, hiszen a klub egyik edzője disszidált, és én léphettem a helyére. Ettől kezdve hat évig Szabó Ferenc jobb kezének számítottam. A Testnevelési Főiskolán hat esztendőn keresztül egyre csak vizsgázgattam, míg végül megszereztem az elérhető legmagasabb minősítést: szakedző lettem.
 
Ezt követően kezdett klubjában, az Építőkben főállású edzőként dolgozni.
– Így igaz, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert szinte özönlöttek hozzánk a gyerekek. Bár a többiekhez képest szegény volt az egyesületünk, mégis számos kiválóság nálunk kezdte a pályafutását. Nagy ígéretnek bizonyult például a kenu egyesben tízezren világbajnok Szegedi Károly, aki súlyos betegségben, fiatalon meghalt. A később maratoni specialistaként sokszoros világelső Pétervári Pál is nálam bontogatta szárnyait, vagy az ifik között kiemelkedő, ám később eltűnt Csóka József is említést érdemel. Ebbe a kategóriába tartozott Hingl László és Koléder Vilmos is, de a legkedvesebb tanítványom Vaskuti Pisti volt!
 
Ő Foltán Lászlóval párban olimpiai bajnok lett 1980-ban Moszkvában.
– Kétségkívül ez az eredmény a pályafutása csúcsa. Amúgy már tizenegy éves kora óta irányítgattam, és a mai napig jó kapcsolatban állunk. Versenyzőként is igen szép pályát futott be, ráadásul a visszavonulása után szívós munkával elérte a Nemzetközi Kajakkenu Szövetségben, hogy mára ő a technikai bizottság vezetője. A hazai szövetségben is számítanak rá, ott alelnökként tevékenykedik.
 
Kicsit előre szaladtunk az időben. Hogyan lett végül Vajda Vilmosból szakfelügyelő?
– Mint az Építők főállású edzője kerülhettem képbe 1972-ben, amikor a szövetség addigi embere, Kalmár János elkerült onnan. Ekkor kaptam én a megbízatást, amelyet egészen az 1988-as, szöuli olimpiáig be is töltöttem. Hosszú távú terveket készítettem, miközben a sportág történéseit az egész országban figyelemmel kellett kísérnem. Ha valahol új szakosztályt hívtak életre, vagy éppen egyik-másik helyen megroggyant a helyzet, akkor ott nekem mindig akadt tennivalóm: igazgatókkal, felelős személyekkel tárgyalni, olykor alkudozni, vagy éppen támogatást kérni. A legfontosabb feladatom az utánpótláskorúak folyamatos figyelemmel kísérése volt. A jelszó így hangzott: a szakfelügyelő legyen a sportág főmérnöke, aki az igazgatónak számító szövetségi kapitánnyal mellérendeltségi viszonyban dolgozik!
 
Így ment ez 1988-ig, amikor  a magyarok a vártnál gyengébben szerepeltek Szöulban, ezért dr. Parti János kapitánynak mennie kellett.
– Én kerültem a helyére, azzal a lényeges különbséggel, hogy nem ejtőernyősként érkeztem a többiek nyakára. Engem, elsőként a magyar kajak-kenu sportban, huszonegy edző összesített véleménye alapján választottak meg. Kemény munkát és világbajnoki sikereket követően az 1992-es, barcelonai olimpián úgy nyertünk egy aranyat a női kajak négyes jóvoltából, hogy akár öt számban is születhetett volna magyar győzelem. A női négyes – amely azóta is állandó témát jelent – azután három egymást követő olimpián nem tudta megismételni a barcelonai győzelmet. Számomra az a legfőbb tanulság, hogy legalább hat hasonló képességű versenyzőre van szükség egy igazán jó kvartett kialakításához.
 
1992-ben történt még egy érdekes eset, ami emlékezetes maradt az ön számára.
– A jó olimpiai szereplést követően szinte törvényszerűen következett a parlamenti ünnepség, a kitüntetések sora. Érdekes módon azonban engem – egyetlenként – nem szólítottak, ami kicsit meglepett. Aztán később elnézést kértek, és a legközelebbi alkalommal megkaptam a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést. Négy évvel később pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje elismerésben részesültem.
 
Ezután pedig felszólították: pályázza meg a saját munkakörét…
– Végül Baráth Etele elnök annyit tompított a helyzeten, hogy azt mondta: „Vili, neked nem kell pályázni, te letetted a munkát”. Ettől függetlenül csak versenyeznem kellett volna, s ezt nem vállaltam, miként a szóba került szakfelügyelői munkakörben sem akartam még egyszer dolgozni. Azóta nyugdíjasként éli az életét. – A családommal szemben amúgy is óriási restanciáim voltak, amelyekből azóta sikerült valamennyit törlesztenem. Egyébként időközben könyvtáros feleségem is nyugdíjba vonult, és van egy későn született, így még fiatal lányunk. Ő annak idején a Boldogtalan kalap című filmben Koltai Róbert kislányaként gyermekfőszerepet is játszhatott, ami nagy élményt jelentett az egész család számára.