„Aki itthon eredményt produkál, zseni!”

Tóth Ákos hosszú ideig együtt dolgozhatott Széchy Tamással

Rohan az idő – a régi sláger jutott az eszembe, amikor dr. Tóth Ákos egyetemi docenshez, egykori úszó szövetségi kapitányhoz igyekeztem. Valóban úgy éreztem, mintha csak „tegnapelőtt” töltötte volna be ezt a rendkívül fontos tisztséget a tanár úr, aki 1974 óta lakik a hegyvidéki Rőzse úton, és ez év nyarán nyugdíjba megy.

– 1977 és 1984 között voltam a magyar úszóválogatott kapitánya – pontosított Tóth Ákos, aki később Kuvaitban is dolgozott, majd egy ideig a görög válogatott szövetségi kapitányi teendőit is ellátta. – Nagy élményt jelentett annyi kiváló edző és úszó között lenni éveken át. Igaz, a végén „betett” az 1984-es olimpiai bojkott, amelyet nekem kellett közölni a három és fél éve Los Angelesre készülő világklasszisokkal…

Az átlagember bármely sportág kapitányáról azt képzeli, hogy az illető fiatalabb éveiben versenyzőként is kiemelkedőt produkált.
– Ez távolról sem így van! Annak, hogy valaki egy adott területen maradandót alkosson, nem feltétlenül előzménye a kiváló versenyzői eredményekkel „megpakolt” sportpályafutás. A legjobb példát erre az állításra éppen az úszósport kínálja: Széchy Tamás nem jegyzett atlétából lett méltán világhírű úszóedző, majd kapitány.

Mégis, mennyi köze volt korábban az úszósporthoz?
– Kiskunfélegyházáról származom, ott nőttem fel. Lelkes, de semmi különösebbet fel nem mutató amatőrként úsztam a helyi meleg vizű strandon, a sportág igazi megszállottja, Kuchinka Vilmos kezei alatt. Ez a kiváló ember az ötvenes évek B-listázásainak következtében gyakorlatilag földönfutóvá vált, és örült, hogy az uszodában meghúzhatta magát. A két fő számom egyébként a százméteres gyorsúszás és a száz pillangó volt. Az 1961-ben letett érettségit követően felvettek a TF-re, így kerültem Budapestre, ahol aranyéletem volt! Olyan óriási egyéniségek tanítottak itt akkoriban, mint Kerezsi Endre, Bácsalmási Péter vagy Koltai Jenő. Nagyszerű társakkal jártam egy évfolyamra, élményt jelentett velük az együttlét, a közös sors megélése. A többi között a labdarúgó Mezey György, a kézilabdázó Kovács László, a tornász Bordán Dezső és Förstner Klára, a kosaras Bácsalmási László volt a kollégám, rájuk mindmáig szeretettel emlékezem. Bár az iskola elvégzését követően egy évig Kiskunfélegyházán tanítottam, a hívó szóra azonnal elfogadtam a felkínált állást az időszaki és küzdősportok tanszékén. Így 1966 óta Budapesten élek.

Hogyan került a küzdősportoktól az úszáshoz?
– Bármilyen furcsának tűnik, egyetlen lépést sem kellett tennem, ugyanis akkor még ez az alapsportág is ebbe a kategóriába tartozott. Odakerülésemkor hárman foglalkoztunk az úszással: Arold Imre, Szabó Sándor és jómagam. Így volt ez egészen 1986-ig, amikor is az úszás önálló tanszék lett, Arold Imre vezetésével.

Kanyarodjunk még vissza a hatvanas évekhez! A TF-es oktatás mellett miként lépett előre az úszósport hierarchiájában?
– Egykori szeretett főnökömet, Arold Imrét már 1961-ben helyettesítenem kellett alkalomszerűen a válogatott akkori két edzője, Bakó Jenő és Sárosi Imre mellett. Ahogy azután ez lenni szokott, házon belül már én is „mozoghattam”. 1964-től dolgoztam Széchy Tamás mellett asszisztensként, egészen 1976-ig.

Milyen embernek ismerte meg az „úszópápát”?
– A rend, fegyelem és alázat szavakkal lehet őt leginkább jellemezni. A munkabíró képessége egészen legendás volt. Köztudott, hogy reggel ötkor már az uszodában serénykedett, és este kilenc előtt ritkán ment haza.

Ezekben az években Széchy Tamás korlátlan úr volt a magyar úszósportban. Többek között a kapitányi teendők is az ő kezében összpontosultak. Minek kellett történni ahhoz, hogy ő erről lemondjon?
– Az 1976-os, montreali olimpia úszószemszögből pechesen sikerült. Széchy – ha nem is azonnal – bevallotta, hogy elrontotta a formaidőzítést. Ezután kerültem én az előtérbe; 1977. január elsejétől kineveztek kapitánynak. Az 1984-ig terjedő időszak eseményekben rendkívül gazdag volt. Széchyvel például kőkemény vitáim voltak, szinte betűről betűre meg kellett vele küzdeni bármilyen ötletem elfogadtatásáért. Hogy példát is mondjak: hallani sem akart a videózásokról vagy a külföldi edzőtáborokról. „Az én szememnél senki nem lát jobban”, mondogatta, s legalább ennyire mereven ragaszkodott a Császár uszodához. Dicséretére legyen mondva, ha hosszas csatákban is, de meg lehetett őt győzni. Onnan kezdve viszont nagy előszeretettel utazott az ausztriai Söldentől Kubáig bárhová.

Több mint két évtizedet töltött el a mindenkori legjobb magyar úszók között. Kik tették önre a legmélyebb benyomást?
– Hargitay Andrást kell először említenem. A világklasszis úszó civilben is kiemelkedett a többiek közül. Közvetlen, humán gondolkodású embernek ismertem meg, igazi egyéniség ő. Sós Csaba hihetetlenül intelligens úszó volt, de Verrasztó Zoltánról is sok jót mondhatok. Ki kell emelnem még a mellúszó Vermes Albánt, akit nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága különböztetett meg a többiektől. Általánosságban is csak pozitívan nyilatkozhatok a kezem alatt megfordult válogatottakról.

1984, az elmaradt Los Angeles-i olimpia az ön életében is gyökeres fordulatot hozott.
– Az év végén lejárt a szerződésem, 1985. január elsejétől visszakerültem a TF-re. Amikor 1991-ben Arold Imre meghalt, engem neveztek ki a tanszék élére. Mind a mai napig arra törekszem, hogy csak olyanok kerüljenek hozzánk, akik nálam többet, jobbat akarnak produkálni. Ezzel ugyanis magamat is rákényszerítem az egyre igényesebb munkára. A TF-en a mienk az egyik legelismertebb tanszék, ahol a dinamikus munkavégzés során az oktatás, a nevelés, a sportszakma és a tudományos kutatás egyaránt fontos helyet tölt be. A kollégáim valamennyien sokoldalúak, így nyugodt lélekkel adom át ez év nyarán a tanszék vezetését az utódomnak.

Mit emelne ki a munkájából, ami különösen a szívéhez nőtt?
– Az első filmfelvevőmet a legendás hírű úszó- és vízilabda szaktekintélytől, Rajki Béla bácsitól kaptam. Azóta is gyönyörűséget jelent a számomra, ha oktatófilmeket készíthetek. Rendkívül szívesen foglalkozom bármilyen témájú videofi lm forgatásával és megvágásával. Egyre jobban érzem a lényeges és lényegtelen elkülönítését, a valóban tehetséges hallgatók kiválasztását, akiket azután szívesen küldök a legrangosabb úszóiskolákba Darnyi Tamáshoz, Szabó Joe-hoz és a többiekhez.

Bár nincs közvetlen kapcsolatban a jelenlegi magyar élversenyzőkkel, azért bizonyára van róluk véleménye.
– Előbb az úszóedzőket dicsérném: minden magyar szakember, aki itthon eredményt produkál, zseni! A hazai körülmények ugyanis a szövetség minden erőfeszítése ellenére is jócskán elmaradnak a nagy úszóhatalmak lehetőségei mögött. Amíg Svédországban, Angliában és egy sor más országban rengeteg uszoda működik, ahol valóban tömegeket mozgatnak meg, nálunk leginkább csak a választások idején papolnak a sport jelentőségéről. A rendkívül szerény választékból felszínre hozni egy Cseh Lacit vagy egy Gyurta Danit, ez maga a művészet! Úgy gondolom, a legjobbjaink Pekingben is szereznek legalább két-három érmet, ami óriási dolog lenne…

Jocha Károly