Akiknek sikerült… – hegyvidéki sportolók az olimpián

Jól, elfogadhatóan vagy rosszul szerepelt a magyar olimpiai csapat Pekingben? Erről a kérdésről erősen megoszlanak a vélemények, s feltehetően még évek múlva is témát jelent majd a hivatalos szerveknek és a sportkedvelőknek egyaránt. Elemzés helyett mi inkább azokat a kiválóságokat szólaltattuk meg, akik kerületünk lakói, és szereplésük egyértelműen pozitív volt, pontszerző helyen végeztek.

A képzeletbeli dobogó első foka minden kétséget kizáróan dr. Molnár Tamást illeti, aki immár háromszoros olimpiai bajnok, hiszen Pekinget megelőzően Sydneyben (2000) és Athénban (2004) is tagja volt az aranyérmet nyert vízilabdacsapatnak.

A vízilabdacsapat (szemben jobbra Molnár Tamás) egymás után harmadszor ért fel a csúcsra
A vízilabdacsapat (szemben jobbra Molnár Tamás) egymás után harmadszor ért fel a csúcsra

Amikor a válogatott az Európa-bajnokságon csak bronzérmet szerzett, mennyire gondolta komolyan, hogy Pekingből elhozzák az egymást követő harmadik olimpiai bajnoki címet?
– Bár nálunk mindig az első hely a cél, az Eb-bronzérem is komoly sikernek számított – válaszolt a Domino-Honvéd erőssége. – Így utólag azt kell mondanom, az Eb jól szolgálta ötkarikás felkészülésünket. A végső keretszűkítést – amely során Kemény Dénesnek meg kellett jelölnie tizenhárom utazó emberét – számosan bírálták. Az élet, az eredmények azonban a kapitányt igazolták, hiszen egyetlen választottja sem teljesített a várakozás alatt, míg többen kiemelkedőt nyújtottak. Egyébként ebben a kérdésben én is érintett voltam valamennyire, hiszen nagy szívfájdalmamra barátom és klubtársam, Szívós Marci végül nem lehetett ott a kínai fővárosban, de nekem is el kellett fogadni a szakvezető döntését.

Kívülről úgy tűnt, egyenletesen meneteltek a végső cél felé.
– Megnyugtató volt a teljesítményünk, bár menet közben akadtak megingásaink, amelyeket azonban egységes csapatunk mindig idejében korrigálni tudott. Ilyen volt az első, Montenegró elleni ütközet, majd a magyar–ausztrál meccs, végül az elődöntőbeli újabb csata Montenegróval. Mivel öszszességében az olimpia semmi máshoz nem hasonlítható atmoszférája valamennyi játékosból kihozta a maximumot, így megszülethetett a zsinórban harmadik sikerünk is.

Három olimpiai arannyal a nyakában milyen tervei vannak?
– A nemzeti együttestől közel háromszáz szereplés után elköszönök, de klubszinten még érzek magamban néhány évet. Több időt szeretnék eltölteni hároméves iker fiaimmal, Benedek Manóval és Lóránd Hugóval. Idén is volt külföldi ajánlatom, de már korábban elköteleztem magam a Dominóhoz, így itthon folytatom a játékot. Érdekes lesz, hiszen bajnoki címek sora, BL-sikerek után most egy teljesen új csapat építésébe kezdtünk, amelynek visszafogott célja az első négy közé kerülés. Az újonnan érkezett, fiatal és fejlődőképes játékosokkal akár már tavasszal is meglepetéseket okozhatunk majd.

Molnár Tamásnak tehát sikerült megszereznie az aranyat, ami nyíltan bevallott célja volt a női tőrözők csapatának is. Varga Gabriellának és társainak azonban be kellett érniük a negyedik hellyel. Vajon miért?
– Ma is azt mondom, az előzetesen elért eredménysor és az elvégzett, rendkívül szisztematikus munka ismeretében nem volt túlzott a győzelemről ábrándoznunk – állítja nagyon határozottan az olimpiai, világ- és Európabajnok birkózó, Varga János leánya, Varga Gabriella. – Még csak halvány elképzelésem sincs, hogy esetleg mit lehetne, vagy kellene változtatni abban az esetben, ha újra végigdolgoznánk az olimpiai felkészülés időszakát. Azt mindenki tudta, hogy egyéniben sebezhetőbbek vagyunk. Az igazi erőnk abban rejlett, hogy az utolsó találatig tudtunk küzdeni egymásért, és hogy a csapatviadalokon mindig akadt hármunk között egy, olykor kettő is, aki képes volt az elvárható szint fölött teljesíteni.

Varga Gabrielláékat a körülmények sem segítették
Varga Gabrielláékat a körülmények sem segítették

Most viszont ez a csapategység tovaillant. Sok mindent lehetett hallani a zavaró körülményekről…
– Igen, így igaz, és az is tény, hogy ezek a körülmények egyetlen személyhez, Ujlaky Virginehez kötődtek. Ez az egyébként tehetséges lány szó szerint feltúrt mindent maga körül, és a korábbi békességet sikerült feszültséggel teli hangulattá változtatnia. Hónapokon keresztül „akciózott”, mert képtelen volt beletörődni, hogy az előzetesen egyértelműen megállapított feltételek alapján ő a negyedik, s így nem indulhat egyéniben, csak csapatban.

Ha ez nem új keletű dolog volt, a szövetség vezetőinek talán már korábban is lépniük kellett volna.
– Több ok miatt is halogatták a beavatkozást. Egyrészt Ujlaky jó vívó, másrészt közel s távol sem tolonganak az ilyen szinten máról holnapra bevethető tehetségek. A vezetők így kényszerűségből megpróbálták kompromiszszumokkal óvni a csapatot, ami azonban nem sikerült. Mohamed Aidával és Knapek Edinával meg is beszéltük, hogy a továbbiakban nem szívesen vívnánk vele egy csapatban. Sem a Honvédban, sem a válogatottban.

A nagy álom tehát nem valósult meg. Változatlan ambíciókkal vív tovább?
– Ha aranyat hozunk haza, akkor is célba vettem volna Londont, hiszen még csak huszonhat éves vagyok. Így most nem marad más hátra, kettőzött erővel nekivágok az újabb négyéves ciklusnak. Mivel szívesen foglalkozom lakberendezéssel, így otthon is mindig találok extra elfoglaltságot. Kilenc hónapos angol cocker spániel kutyám, Alfi is „időigényes” jószág, így végképp nem unatkozom. Közben azért fontolgatom, hogy a már megszerzett két diplomámat miként tudnám hasznosítani a jövőben.

A Pekingben szereplő magyar kajak–kenusok egyik legtapasztaltabb tagja a kétszeres olimpiai és ötszörös világbajnok Vereckei Ákos, aki immár tizenegy éve tartja helyét a szűk elitben. A Honvéd versenyzője egyesben hatodik lett, és a kajak négyesek küzdelmében sem tudott dobogós helyezést kiharcolni.
– Egyesben a hatodik hely volt a maximum, ennyit lehetett kihozni az adott helyzetben – mondta Vereckei. – Ha egy sportolónak egy hónappal az olimpia előtt válik biztossá a részvétele, akkor nem lehet kiugró sikerre számítani. Nekem ennyi időm maradt, hogy új erőre kapjak, ismét formába hozzam magam. Márpedig a négy hét kevésnek bizonyult, s ezt mindenki tudhatta előre. A riválisaimnak sokkal több idő állt a rendelkezésére: voltak, akik négy hónappal előbb már biztos utazónak számítottak, mások tavaly óta az olimpiára készülhettek. Én már annak is örültem volna, ha legalább még két hetem marad, amikor egy kis pótalapozást elvégezhetek. Ilyesmiről ugyanis szó sem lehetett. A májustól júliusig tartó versenysorozat ugyancsak kivette az erőmet, amire számíthattak a szövetség szakemberei. Ám így volt a legkényelmesebb, hiszen öt „tuti” aranyat kalkuláltak, a többi szám meg „majd elmegy valahogy” alapon működött.

Vereckei Ákos már tizenegy éve a szűk elitben van
Vereckei Ákos már tizenegy éve a szűk elitben van

Hogyan tovább?
– Mindenképpen új edzésszisztémát akarok kipróbálni! Úgy érzem, vannak még tartalékaim, bár a következő egy-két évet illetően elsősorban csapathajókban gondolkodom. Persze ha egyesben jól megy majd a versenyzés, azt sem akarom feladni.

Ha már a csapathajókról szó esett, hogyan vélekedik a dobogóról lemaradt egységről, amelybe önt úgy „katapultálták” a felmerült kvótagondok miatt?
– Ez a négyes így, ahogy összeállt, túl sok jóra nem számíthatott, hiszen egyáltalán nem volt versenygyakorlatunk. A másik hajó ugyan kis különbséggel lemaradt a válogatón, mégis több esélye lett volna a dobogóra, mint ennek a kvartettnek, mert versenykörülmények között is hozta volna az edzéseken elért időt.

Bakó Zoltán szerződése lejárt, nem tudni, folytatja-e az edzőséget. Kivel készül majd?
– Egyelőre fogalmam sincs, és még egy-két hónapig egyáltalán nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Az edző szerepe egyébként is igazán csak a tavaszi vízre szállástól kezdve érdekes.

A magyar sportlövők az újkori olimpiák történetében rendre szállították az érmeket. Takács Károly, Hammerl László vagy a legutóbbi, athéni győztes, Igaly Diána neve jól cseng a sportbarátok körében. Mára azonban elapadt a győzelemre vagy éremre esélyesnek mondható versenyzők száma, Pekinget megelőzően egységes volt a vélekedés, hogy erre elsősorban Sidi Péternek van esélye. Immár sporttörténelem: Sidi jobbik számában, a légpuskások 60 méteres versenyében a hatodik helyen végzett. Az első kérdés nem lehetett más, mint az, hogy elégedett vagy csalódott.

– Hatodikként kerültem – ötszázkilencvenöt körrel – a döntőbe, ahol még egy tízes sorozatot lőhettünk, tehát elvileg nyitva állt előttem a javítás lehetősége – emlékezett vissza a versenyre Sidi. – Bár a ráadásban a második legjobb részeredményt értem el, mivel senki nem hibázott jelentősebbet, csak közelíteni tudtam az előttem állókhoz, de maradtam hatodik. Amennyiben az alapverseny során az ötvenöt tízes mellett lőtt öt darab kilencesből csak egy is tízes, már dobogón állhattam volna. Úgy is mondhatnám: másfél milliméter hiányzott az éremhez.

Sidi Péternek másfél milliméter hiányzott az éremhez
Sidi Péternek másfél milliméter hiányzott az éremhez

Elindult a kiskaliberű sportpuska 60 lövéses fekvő és háromszor 40 lövéses – fekvő, álló, térdelő – versenyszámaiban is.
– Ezekben eleve kevesebb esélyem volt, hiszen Magyarországon nincs ötven méteres fedett lőtér, ahol folyamatosan gyakorolhatnék. Ezért ha komolyabb edzéseket akarok tartani, Németországba vagy Csehországba kell elutaznom.

Húszéves volt, amikor Barcelonában 1998-ban junior-világbajnok lett. Két évvel később pedig Sydneyben már az olimpián is bemutatkozhatott.
– Ez a részvételi lehetőség alapvetően meghatározta a későbbi pályafutásomat, hiszen az olimpiai mezőnyre mindig jobban odafigyelnek. Athénban már sokkal rutinosabb voltam, de ott sajnos végig sérülten kellett a lőállásba lépnem. Peking immár a harmadik ötkarikás fellépésemet jelentette, de úgy érzem, a nagy bizonyítások ideje még csak ezután következik. A nemzetközi mezőnyben ugyanis a harminc és negyvenöt év közötti sportolókból kerülnek ki a legjobbak, de akad olyan, aki negyvennyolc esztendősen is az élbolyba tartozik. Tehát én még fiatalnak számítok.

Hogyan látja sportága hazai helyzetét?
– Folyamatosan tetten érhető a sorvadás 1992 óta. Pedig van elég versenyző, csak minőségi edzéslehetőségre és jó edzőkre lenne szükség – s természetesen jóval többre heti egy-két edzésnél! Ám amíg a lőterek helyén folyamatosan lakóparkok emelkednek, addig semmi jóra nem lehet számítani.

Jocha Károly