„Ami szíven üt a zenében, az a dallam…”

A Tanárnő élete egybefonódott a kerület modern történelmével. A családi album fényképeinek hátterében a hegyvidéki táj ismerős, mégis ismeretlen. A társasház közelében lévő Szent Márton kápolna a múlt század első harmadában csupán egy felkiáltójel a domboldal kopasz homlokán. A lakásban kitágul a világ – a falakat borító brómbarna fotográfiák a közelmúlt zeneirodalmának legnagyobbjait őrzik. A szék, amelyre leültet, százéves. A brokát párna rajta annál is idősebb.

Ami szíven üt...

Szőnyi Erzsébet, a nemzetközi hírű zeneszerző és zenepedagógus a Márvány utca 23. alatt lévő bérházban született 1924-ben.

– Az egyetlen kiépített utca volt a környéken akkoriban – emlékezik vissza. – Napjainkban két márványtáblát talál a falon. A világháború előtt ott lakott a nyilasok által kivégzett Kálló Ferenc esperes, valamint a „rebellis” püspök, Ordass Lajos. Utóbbi évekkel később régi lakásunkba költözött.

A húszas évek végén édesapja, az Országos Földhitel Bank tisztviselője telket vett a jelenlegi Tamás utcában, és házat épített. Az albumban a hatéves, lenszőke Erzsike homokbuckán ül, körülötte rét, legelő, bozótos. E halmon épült fel a ház. Apját ugratták a kollégái, hogy temetőbe mentek lakni. „Odalent”, a városban csupán a Farkasréti temető volt ismerős e tájról. A családfő megrögzött kiránduló volt. Útjaira magával vitte kislányát, járták a környéket a Normafától Hűvösvölgyig, a Gugger-hegytől a János-hegy csúcsáig.

Erzsikéből Erzsébet lett (barátoknak maradt Zsike), a Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanulójából a világ egyik legismertebb zenepedagógusa, a Zeneakadémia professzora. Ötvenöt éven keresztül e ház jelentette az otthont, ahová a fárasztó napok, utazások estéin hazatért, ahol a félszobát elfoglaló fekete zongorán születtek gyermekkorunk legtöbbet előadott kórusművei. (Kisdiákkoromból most is fülembe cseng a bekonferálás a Kossuth Rádióban: „Szőnyi Erzsébet művét a Magyar Rádió Gyermekkórusa adja elő, vezényel Botka Valéria”.)

– Amikor férjem 1985-ben betöltötte a hetvenet, a két unokára hagytuk a házat, s ide, az Ormódi utcába költöztünk, relikviáinkkal együtt.

A fotográfiák mellett a lakásberendezés minden egyes darabja titkot rejt gazdái életéből. Könyvektől és emléktárgyaktól roskadoznak az almáriumok, a polcok, a vitrinek. Körülnézek, és az elmúlt évszázad zenetörténelmével találom szemben magam. Lábujjhegyre kívánkozom, olyannyira múzeumi a levegő.

Egyetlen név és arc uralkodik a többi fölött: Kodály Zoltáné. A Tanár úré, a Mesteré, akitől Szőnyi Erzsébet a zeneművészet boszorkánykonyhájában a legtöbbet kapta.

– Befelé élő művész volt, de határozott véleménnyel bírt mindenről. Csak azok előtt nyilvánította ki, akik közel álltak hozzá. Kivételes szerencsém, hogy én ezek egyike lehettem. Gimnazistakorom óta ismertük egymást. Gyakori látogató volt rendezvényeinken, ahol zongorán kísértem előadókat, s volt egy saját kórusom is. A Zeneakadémián, huszonegy éves fejjel, az a megtiszteltetés ért, hogy egy évre helyettesíthettem őt a katedrán.

Erzsébet asszony, aki a Kodály-hagyomány legjobban becsült ápolójaként zenei körökben büszkén viseli a Tanárnő titulust, mosolyogva emlékezik.

– Férjem, Gémes Lajos jogász volt, szenvedélyesen kertészkedett a Tamás utcában. Kodály imádta a friss epret, málnát, kerti zöldséget. Tíz éven keresztül, amíg Emma néni, a zenetudós első felesége élt, egyetlen gyümölcsszüretet sem hagyott ki nálunk.

A két házaspárt szoros barátság fűzte össze, a Szőnyi–Gémes duó is gyakori vendég volt a Kodály köröndön, ahol Kodályék az ablaktáblák között nevelgették a Tamás utcai kertből kapott krizantémokat.

Zeneakadémiai hallgató korában számos nagymester óráit látogatta. Közülük is kiemelkedik Weiner Leó, aki kamarazenét oktatott, valamint Ferencsik János, a karvezetést előadó legendás karmester, aki komoly baráttá vált.

– Megdobban a szívem, amikor feljövök a földalatti lépcsőjén, és megpillantom a táblát: Kodály körönd. Vagy odébb – Weiner Leó utca. Örülök, hogy a nagyvilág is befogadta őket. Alkalom a lelkiismeret-vizsgálatra, vajon megfelelek-e mindannak, amit ők elvártak tőlem…

Él benne a kötelességtudat, hogy folytatnia kell mindazt, amin együtt dolgoztak annak idején. Kodály halálhíre megrendítette, oly váratlanul érte. Néhány nappal előtte meglátogatta a kórházban, s megbeszélték az esztergomi fesztivál, majd a nyári egyetem programját. Az Akadémián, tanítás közben kapta a telefonhívást…

Azóta a szakma Szőnyi Erzsébetet könyveli el mint a Kodálymódszer ápolásának örökösét. E megtisztelő feladat elismeréseként huszonöt esztendőn át töltötte be a Magyar Kodály Társaság társelnöki tisztjét. Jelenleg – másfél éve – a szervezet elnöke.

– Gyakorlatilag nem mentem nyugdíjba, hiszen benne vagyok a fősodorban… A mai napig borzasztóan szeretem az egészet!

A díszpolgáravatáson a megjelentek szimbolizálták életének történetét. Olyanok is eljöttek, akikkel 1934-ben együtt kezdte a gimnáziumot. Ott voltak zeneakadémiai kollégák, tanítványok, azok gyermekei, előadók, fiatalok és öregek. Úgy érezte, fellapozott egy nem létező naplót.

A zenéről mint közegről elmélkedünk.

– Azok a zenedarabok nyugtatnak, amelyeket ismerek. Azokat teszem fel újra és újra. Műfajilag mindenevő vagyok. Figyelemmel kísérem a kortárs zenét is…

Egy pillanatra elhallgat.

– Néha elérzékenyülök, hogy leírtak olyan hangokat, mint amelyek Debussy Tengerében, Csajkovszkij vonósnégyesében, vagy éppen Mozart Don Juanja duettjében élnek… Ami szíven üt a zenében, az a dallam.

A Tanárnő termékeny év vége felé tart. Az idén egymást érték a felkérések kórusművek komponálására, régebbi alkotásainak bemutatóira, zenetársadalmi eseményekre. Néhány napja adott át két új partitúrát felsőfokú intézményeknek.

Mégis, a fekete zongora fedelén vékony porréteg ül.

– Ma a fejemben születnek a motívumok. Egyre ritkábban fordulok a billentyűkhöz. A forrás, úgy tűnik, kiapadhatatlan.

Somogyvári D. György