„Egyetlen, bolondos illúzióért…”

A KOGART Alapítvány Andrássy úti palotájában július 20-ig látogatható Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása. Eltekintve egy kisebb, négy évtizeddel ezelőtt Székesfehérvárott rendezett tárlattól, nyolcvanhat év óta először sikerült e tragikus sorsú művész szétkallódott alkotásait ilyen számban felkutatni és egy fedél alá hozni.

E falakon ötmilliárd forint lóg… – jegyezte meg Kovács Gábor tulajdonos-igazgató a tárlat megnyitóján, a több mint száz olajfestményre és százhúsz grafikára utalva, amelyek háromemeletnyi termet töltenek be.

Gulácsy egy kicsit a mi festőnk is. Amellett, hogy végső nyugalomra a Farkasréti temetőben talált, s hogy életének utolsó nyolc évét a Hárs-hegy oldalában lévő elmegyógyintézetben töltötte, kisgyermek korában a Tündérszikla és környezete ihlették korát meghazudtoló fantáziarajzokra és akvarellekre. Az apjával megtett hosszú barangolások után esténként a papíron átalakult a táj, vad ormok s köveken ugráló patakpartok mentén titokzatos kastélyok, várak bontakoztak ki ecsetje alól, mint például a Hegyvidéki táj című akvarelljén, amelyet 1890-ben, mindössze nyolcéves korában festett.

Egyetlen...
Borsos Miklós domborműve a Farkasréti temetőben

A vékony, érzékeny kisfiú otthonában tárlatot rendezett műveiből barátainak, rokonainak, s fogadásukra varázslóruhába öltözött. E szokását a húszas éveiben is megtartotta, a róla fennmaradt, Székely Aladár által készített fényképek némelyikén Hamlet-, vagy éppen reneszánsz korabeli apródjelmezben fest, vagy zongorázik. De önarcképein nemegyszer szerzetesként, lovagként, Danteként ábrázolja önmagát.

A koraérett zseninek mindössze másfél dekádnyi alkotói év jutott osztályrészül, ami jórészt lázas útkereséssel telt el, úgy a festészetben, mint az irodalomban. Mindkét területen őstehetség volt, de sem az ecsettel, sem a tollal nem talált türelmet, lelkierőt az akadémiai utak bejárásához.

Soha nem tanult meg rajzolni. S habár 1900-ban, tizennyolc éves korában felvették a budapesti Mintarajz iskolába, még abban az évben eltanácsolták. „Fegyelmezetlen álmodozó, képtelen koncentrálni az előírt feladatokra.” Ez volt a tanári kar egyöntetű véleménye Gulácsyról. A valóságban halálosan unta a kicsinyes gipszminták másolását. Többnyire az ablaküvegre rajzolódó fákat, felhőket skiccelte elszabadult vonalakkal, önkényes méretarányokban.

A sors iróniája, hogy még ugyanabban az évben a Műcsarnok bírálóbizottsága elfogadja a Szerénység laka című kompozícióját, a Szépművészeti Múzeum kiállítja a Dombvidéket, s rá egy évre, 1901-ben a Nemzeti Szalon már négy olajfestményét veszi tárlatba. A képek elnagyoltak, öntörvényűek, avantgárd bájuk mégis megragadja a szemlélőt. Nevet szerez magának, tartózkodó, félénk modora ellenére divatossá válik a festők kávéházaiban. Különcként kezelik, „kívülről jöttnek”, a háta mögött ő az őrült festő, akit Csontváryhoz mérnek. Megismerkedik Rippl-Rónai Józseff el, barátságot köt Márffy Ödönnel, Egri Józseffl, Czóbel Bélával és Czigány Dezsővel, akik a Matisse–Cézanne-iskola követőinek vallják magukat.

Az országban barangol, majd Párizsban, Rómában, Firenzében és Padovában tölt hosszabb-rövidebb időt. Beleszeret a latin kultúrába, felfedezi magának Leonardo da Vincit, Luini Bernardinót, Giottót, Jean-Antoine Watteau-t, Raffaellót. Napokat, heteket tölt a Louvre-ban. (Később, miután évek óta nem vett ecsetet a kezébe, a Moravcsik idegklinika ápoltjaként, a világhírű profeszszor kérdéseire pontosan meg tudja mondani, mely alkotások milyen sorrendben követik egymást a párizsi múzeumban!)

Kóborlásai során szegénynegyedekben él, egyszerű emberekkel étkezik, mert „utálja a fehérmandzsettások finnyás csevegését”. Rajzaiban felbukkannak a munkások, koldusok, bohócok, a köztéri bolondok, szépasszonyok és gyűrött arcú öregemberkék, mégis, amikor az állvány elé áll, fantáziavilágának él. Az emlékszórványok sajátos, többrétegű képekké állnak össze. Ezt írja 1909-ben: „Mindég színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál… Elkényeztetett a művészi látás. Elámított! Don Quijote lettem volna, ha egészen elkábulok. De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli, […] mely sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemesfém […] az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége.”

Meglátogatja a francia akadémiai festők kiállítását: „A valóság unott, olyan, mint talán ezek a kópiák, hol mindenről beszámol a festő, mint a mérnök, ki parcelláz, de elfelejti az álmodó, zokogó Tiziant. […] Csak Tizian tudott gazdagon szeretni és gazdagon álmodni…”

Fokozatosan eltávolodik a festők társaságától, mind többet foglalkozik irodalommal, s mindenekelőtt Dante műveivel. Az olasz géniusz inspirálja talán legismertebb grafikus-akvarelljét, amelyben az Isteni színjáték Pokol fejezetében kivégzésére váró szerelmespár, Francesca és Paolo utolsó együttlétét örökíti meg. Másfelől egy Firenzében fogant festménye, a Varázslat ihlette Csáth Gézát 1908-ban, hogy megírja a Varázsló Kertje című novelláját. Irodalmi barátainak köre magával sodorja a Thália, majd az Új Színházba, kosztümöket, díszleteket tervez, ugyanakkor tárcákat, románcokat, dekadens szerelmi históriákat, mitikus regényeket is ír.

Egyetlen...
Francesca da Rimini és Paolo Malatesta (akvarell, 1903)

Megálmodja saját fantáziabirodalmát, Na ’Conxypant, megfesti fővárosának utcáit, házait és embereit, s kitalálja különös nyelvezetét. Fokozatosan elszakad a valóságtól, már nem lehet tudni, Na ’Conxypan képei jelennek meg a külvilágban, vagy életének torz karikatúrái vonulnak be meseországába.

A nagyközönség elnéző, mivel a zsenikultusz szerves részének tekinti, ha egy művész a „szent őrület” állapotában él és alkot. Hát nem ez történt a költő Hölderlinnel és Baudelaire-el, a zeneszerző Schumannal, az író Gogollal, a festő Van Goghgal vagy a filozófus Nietzschével is? Tapsolnak Gulácsynak, amikor olyan konvenciókat tagadó képek kerülnek ki a keze alól, mint az Extázis, a Dal a rózsatőről, az Elmúlás, A mulatt férfi és a szoborfehér nő, a Bolond és a katona vagy a Halál sziklája. Még nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy Gulácsy emberi és művészi megnyilvánulásai a valóságos őrület első szimptómái.

A minden kétséget kizáró idegösszeomlás 1914-ben történik, amikor a monarchia belép az első világháborúba. Gulácsy a fegyverektől, a gyilkolástól, a katonai besorolástól retteg, gyenge idegrendszere, túlérzékeny lelkivilága cserbenhagyja elméjét. Elfordul a külvilágtól, a látomásait örökíti meg gyengéd tónusú, sokalakos, áttűnéses rétegekben felrakott, szürrealista kompozíciókban, mint például a Játékszerek lázadása vagy az Ópiumszívó álma. 1917-ben vonják elmegyógyintézeti kezelés alá, amitől csupán 1932-ben bekövetkező halála váltja meg. Néhány évig még fest, öntudatlanul, az 1922-ben az Ernst Múzeumban megrendezett gyűjteményes kiállításán azonban már saját képeit sem ismeri fel. Ekkor írja a később hasonló sorsra jutó Juhász Gyula megható versét barátjához: „Lajos, elér-e hozzád még a hangom?” – kérdezi, ám sejti a választ: „Nincsen remény s te nem tudod. / Szelíden / És fi noman – hisz művész vagy, / Lajos / Babrálsz a párnán ujjaddal.”

Gulácsy Lajos külön utakon járt. „Finom” álmokkal álmodta át magát különc világába. Mint mondta, az „egyetlen bolondos illúzióért…” A Farkasréti felső temetőben lévő sírkövére Borsos Miklós faragott domborművet, alatta betűk Juhász Gyula tollából: „Gulácsy Lajos pictor csodálatos szent tiszta művész Giotto jó utóda 1882–1932”.

S. D. Gy.