Fény és árnyék határán táncoló

„Az egyik szeme zöld, a másik kék; bal kézzel ír, de jobb kézzel exponál; magyarul beszél, de szerbül álmodik; délelőtt öltönybe bújt magazinszerkesztő, délután gumicsizmás-kötöttsapkás természetfotós…” Így jellemzik közelmúltban megjelent albumában Radisics Milánt, akivel Táltos utcai irodájában beszélgettünk.

Egy vajdasági településen, Szenttamáson született 1968-ban…
– Édesanyám óvónő, apukám villanyszerelő. A természet közelében nőttem fel, ez meghatározó élmény számomra. Mindig érdekeltek a művészetek, így alkalmazott grafikát tanultam. De szüleim „komolyabb” szakmát szántak nekem, így elektronikai végzettségem is van. Húszévesen aztán mégiscsak reklámgrafikai céget alapítottam, amely szerencsére elég hamar beindult. Az ország jelentős vállalatait tudhattuk ügyfeleink között.

Ilyen előzmények után miért települt át Magyarországra?
– Abban az időben a reklámgrafika még jórészt manuális tevékenység volt. Később, amikor a számítógép ebben a szakmában is nélkülözhetetlenné vált, az akkori Jugoszláviában a háború előtti években az ehhez szükséges eszközök hiánycikké váltak. Hetente ingáztam Vajdaság és Budapest között. Először csak egy napot maradtam, aztán kettőt; magyarországi cégeknek is elkezdtünk dolgozni. Itt ragadtam.

Radisics Milán
Radisics Milán

Vállalkozása nagyon sikeres, a szakma is ismeri, elismeri tevékenységüket. A cégük kiadásában megjelenő fotómagazin kivitelezése kétszer is elnyerte az Arany Pro-Typographia díjat.
– Így igaz. Számos nagy cég – köztük több gyógyszergyár – arculatát terveztük meg az emblémától a prospektuson át a plakátig.

Hogy kanyarodott a fényképezéshez?
– Fotózással régóta foglalkozom, hiszen az is a vizuális kultúra része. Még a családi felvételeket is igyekeztem kicsit másképpen készíteni. Egészen komolyan azonban 1999. augusztus tizenegyedike óta fotografálok. Ekkor volt Magyarországon a teljes napfogyatkozás, ami oly sok embert lázba hozott. Én tudatosan készültem az eseményre. Megnéztem mások korábbi fotóit, és a lehetséges helyszínekre is többször kimentem előtte. Bár a képek nem lettek igazán jók, mégis inspirált a folytatásra. Úgy éreztem, mintha a Nap, Hold, Föld együttállása azt üzente volna, nekem ezt kell csinálnom.

Több jelentős nemzetközi pályázaton díjat nyert. Legelismertebb alkotásai pirkadatkor vagy alkonyatkor, tehát igen nehezen leképezhető fényviszonyok között készültek. Ahogy kollégája, Eifert János mondta egy előadáson: „Radisics Milán akkor veszi elő a fényképezőgépét, amikor más elrakja.”
– Valóban kedvelem ezeket az időszakokat. Úgy érzem, ilyenkor a fény és az árnyék határán táncolhatok. Azért sok más témát is megörökítek. Szeretek madarakat fotózni, évről évre figyelemmel kísérem a tiszavirágzást; Velencében, Kínában, Indiában, Balin és Thaiföldön számos városfotót készítettem, dokumentáltam a cunami pusztítását is. Számomra a kép üzenete a legfontosabb. Sokkal lényegesebb az alkalmazott technikánál, hiszen a néző csak a végeredményt látja.

Nemrégiben, eddigi pályája megkoronázásaként, Magyar szürke címmel a National Geographic gondozásában impozáns albuma jelent meg.
– Mindig kedveltem a fotográfiának azt az irányzatát, amikor több képpel, esszészerűen mondhatok el egy történetet. A magyar szürke marhával először a napfogyatkozásos felvételekre készülve találkoztam. Ott álltam a pusztán gyönyörű alkonyati fények közepette, és a gémeskúthoz közeledve előtűntek e fenséges állatok. Csodálatos látvány volt! Később is készítettem róluk fotókat, egyre jobban megismerve életmódjukat és a velük foglalkozókat. Amikor 2006-ban a National Geographic világpályázatát megnyerve eljutottam a kiadó washingtoni központjába, megmutattam nekik a képeket. Ők nagyon egyedinek tartották a témát, hiszen addig nem ismerték a szürke marhát. Érdekelte őket. A legfőbb igényük az volt, hogy az anyag minden aspektusra kitérően mutassa be természet és ember kölcsönhatását. E tárgyalástól számítva egy év intenzív munka következett. Tanfolyamokra jártam, rengeteg szakirodalmat olvastam. A szöveget író Horváth Árpád barátommal kikutattunk mindent, ami a témáról fellelhető, végigjártuk a legfontosabb helyszíneket. Megörökítettem az elléstől a húsfeldolgozásig valamennyi életszakaszt, bemutatva a gulyások mindennapjait és a tradicionális pásztorünnepeket. Laikusként fedeztük fel ezt a világot, a kötetben is igyekeztük ennek megfelelően tálalni rácsodálkozásainkat.

Mi volt az ön számára a legnagyobb meglepetés?
– Nem tudnék egy dolgot kiemelni. A magyar szürke marha „megfejtésének” minden fázisa nagyon izgalmas volt. Gondolta volna például, hogy 1542-ben a nürnbergi piacon árusított vágómarha kilencvenhárom százaléka hazánkból származott?! Képzelje el, hogy a több ezres állományt gyalogosan, mintegy három hónap alatt napi tizenkét-tizennégy kilométeres szakaszokban terelték oda! A pihenőhelyeken pedig egyre nagyobb központok alakultak ki, fogadókkal, csárdákkal. E vonal kereskedelmi, gazdaságélénkítő hatása kísértetiesen hasonlított a kínai selyemúthoz. Ma itt húzódik az M1-es autópálya… A jelen is érdekes. A gulyások világa ugyanis napjainkban is szinte változatlan. Őszinte, nyílt, egyenes emberek, akik rengeteget dolgoznak. Míg másoknak csupán egy turistalátványosság például a májusi kihajtási ünnep a Hortobágyon, addig nekik ez a munka az életük.

Egy fotó a nemrég megjelent albumból
Egy fotó a nemrég megjelent albumból

Manapság miért nem üzlet szürke marhát tartani?
– Sajnos, úgy negyven esztendővel ezelőtt szinte kiirtották ezt a gyönyörű állatot. Nem volt gazdaságos foglalkozni vele, mert kevesebb tejet adott, és a vágósúlyt is később érte el, mint az idők folyamán kitenyésztett szarvasmarhafajták. Mostanában kezd rájönni a szakemberek jó része, hogy a magyar szürkét bio módon lehet tartani, az immunrendszere pedig nagyon erős. A szerencsére egyre növekvő állomány például teljesen mentes a szivacsos agyvelősorvadástól. Éppen az említett szempontok miatt szeretnénk minél szélesebb nyilvánosság előtt népszerűsíteni a magyar szürke marhát.

Újabb tervek?
– Több támogató segítségével egy nemzetközi program indult Európa természeti csodáinak feldolgozására. Ötvenöt fotóst negyvennégy ország hetven helyszínére küldenek el azzal a céllal, hogy a következő két esztendőben saját stílusukban megörökítsék, amit ott látnak. E rangos mezőnybe négy magyart hívtak meg. Én a görögországi Meteora hegyeket, valamint Montenegró természeti csodáit kaptam. Utóbbin régóta dolgozom, így elképzelhető, hogy az év végére odakint már egy turistáknak szánt könyv is megjelenhet az anyagból.

Fotóművész, üzletember, elnöke a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), s nem utolsósorban kétgyermekes édesapa. Összeegyeztethető mindez?
– Nem mindig könnyű feladat, de valamennyi munkámat szívesen végzem. Szerencsére a szövetségnél nagyon aktív az elnökség, sokat segítenek nekem. A legtöbb feladat az „Év természetfotósa” kiállítások előkészítésénél hárul rám. Számomra az igazi kikapcsolódás a fényképezés, ami nálunk sokszor családi kirándulással egybekötve zajlik. A szabadban mindig feltöltődöm.

Janzsó Tamás