Gaudiopolis õrangyala

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a Jó Pásztor keresztény szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával kétezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg a második világháborúban. A német megszállás után gyermekotthonokban, pincékben bújtatta a menekülteket. Gyakran említette: ha túlélik a háborút, gyermekállamot alapít az árváknak. A háborút követően védencei közül sokan hiába várták vissza szüleiket. Egyetlen támaszuk Sztehlo Gábor maradt. Budapesten a hadiárvák hontalan csellengőként bandákba verődtek. Minden állami otthon megtelt, akit már sehol sem tudtak befogadni, Sztehlo gondjaira bízták. A lelkész több száz fős gyerekcsapatnak keresett lakhelyet 1945 tavaszán.

A Weiss Manfréd család egyik rokona segített: zugligeti, megüresedett villáikat ajánlotta fel a „hajléktalanoknak”. A nagyobb fiúk a Budakeszi út 48.-ba, a „Farkastanyára” költöztek, a kisebbek a szomszédos épületekben rendezték be a „Fecskefészket”. Aztán lányok is érkeztek, végül már 700-800 főre duzzadt a létszám. Életrajzában később azt írta Sztehlo, hogy a szovjetek bevonulása előtt zömében a zsidó értelmiségiek gyerekeit szállásolták el, de ’45 nyarára egyre több menekült katonatiszt, hivatalnok csemetéje került hozzájuk.

Az ifjúsági telep tagja lett többek között a nemesi Apor család sarja, József Attila nevelőapjának, Makai Ödönnek két fia, Szauer Ottó, aki később Orbán Ottóként vált ismert költővé, és Szilágyi János, aki riporter lett. Bár a svájci és a dán vöröskereszt élelemmel, bútorral segítette őket, a lelkész irányításával önfenntartó gyerektársadalom alakult ki. A diákok nemcsak ott tanultak, hanem iskolát, sportpályát építettek maguknak, gyümölcsöt termesztettek, kézműves-műhelyükben dolgoztak. Majd megalapították Gaudiopolist, az Örömvárost. A gyerekköztársaság 1945 szeptemberében jött létre – öt hónappal megelőzve a Magyar Köztársaság kikiáltását.

A fi atalok vetélkedőket, ünnepségeket szerveztek, énekkart, könyvtárat létesítettek. Aki akart, szakmát is tanulhatott, például faesztergálást, villanyszerelést. Gaudiopolisban nem volt kötelező a munka, ám az „örömpolgárok” szívesen vállalták a feladatokat. A lelkész által készített állampolgársági könyvükben jegyezték fel teljesítményüket, amiért fizetést is kaptak. Pénzük a „Gapo dollár” volt, amelynek mindenkori árfolyama egy villamosjegyet ért. A játékbankót élelmiszerre válthatták át.

A gyerekek köztársaságuk alkotmányát is rögzítették, törvénykönyvet alkottak. Rendetlenségért, késésért nyilvános dorgálás járt, viszont ki is közösíthették, akit hazugságon vagy lopáson értek. Ám efféle bűnökre nemigen akadt példa. Egyébként Gaudiopolisnak még „állami vicclapja” is volt: a Gapo Matyi. Sztehlo teljes vallásszabadságot hirdetett a mikroállamban. Istentiszteletét az hallgathatta, aki akarta. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Bár a Nemzetközi Vöröskereszt sokat segített, ma is rejtély, hogyan tudta megszervezni a lelkész több száz gyerek ellátását és a villák fenntartását.

A mini köztársaságot 1950-ben államosították, az Örömvárost felszámolták, Sztehlónak semmije sem maradt. Családja Svájcba emigrált, a lelkész 1960-ban követte hozzátartozóit. Szívinfarktust kapott, majd felépülése után egy svájci kisvárosban vállalt templomi szolgálatot. Még megélte, hogy 1973-ban a Jad Vasemben a Világ Igazai közé választották. Néhány hónappal később a postás egykori megmentett gyerekek leveleivel kereste fel a templomkertben. Órák múlva arra járva a kézbesítő észrevette, hogy a lelkész még mindig ott ül, mozdulatlanul, szálfaegyenesen – úgy érte a halál. Sztehlo Gábort Nobel-békedíjra is felterjesztették, de azt akkor – 1971-ben – Willy Brandt kapta meg.

B. A.