Horgas Béla: „A gömb a kedvenc formám”

Horgas Béla első könyve 1965-ben jelent meg, azóta felnőtteknek és gyerekeknek írt alkotások hosszú sora fűződik a nevéhez. Feleségével, Levendel Júlia íróval húsz éve indították el a Liget irodalmi és ökológiai folyóiratot. Szerkesztőségük egyben az otthonuk is a Kissvábhegyen.
Horgas Béla
„Szétszedhető és összerakható rétegek legyenek benne”

Azt mondják, a gyermekkor az íróknál, költőknél különösen meghatározó.
– A Somogy megyei Homokszentgyörgyön születtem, de onnan hamarosan átköltöztünk a szomszéd faluba, Kálmáncsára. Apám vasutas volt, bakter, és ott laktunk a vasút és a kövesút kereszteződése melletti kockaházban. Másfél kilométerre csak mezők, erdők vettek körül, testvérem nem volt, és amíg iskolába nem mentem, alig láttam más gyereket. Anyám a háztartási munkákat végezte, napszámokat vállalt, szegényen éltünk. Az iskolába három kilométert kellett gyalogolni a bakterháztól, oda és vissza. Ez mesésen izgalmas volt, és félelmetes is, különösen 1944-ben, amikor naponta felbukkantak az amerikai bombázók. Rettegtem tőlük, hiába magyarázták a pályamunkások, hogy nem minket bántanak. Egyszer egy visszafelé tartó, sérült gép pár kilométerre dobta le hét bombáját, ez máig rémületes emlékem, legutóbbi verses könyvemben is megírtam… Kilencéves koromig éltem Kálmáncsán, akkor átköltöztünk húsz kilométerrel följebb, Kaposvár felé, egy „világvárosba”, Kadarkútra, ott is a faluszéli bakterházba. Tizennégy éves koromig laktam ott, aztán kerültem Pestre.

Elektrotechnikusi végzettsége van, a Műegyetemre is járt két évet. Volt műszaki érdeklődése?
– Nem volt. Amikor nyolcadikos lettem 1951-ben, és eljött a pályaválasztás ideje, úgy gondoltam, festőművész leszek, de az igazgató figyelmeztetett, hogy Rákosi pajtás azt üzente: az országnak
műszaki középkáderekre van szüksége, tehát a jó úttörőnek technikumba kell mennie. Én jó úttörő voltam, eszembe se jutott ellenkezni, s valójában mindegynek is tűnt, hova megyek, csak menni akartam, ez kisgyerekkorom óta bennem élt. Vasutas apám révén évente kaptunk pár szabadjegyet, s ezeket rendre felhasználtuk. Világot járt gyerek voltam a társaimhoz képest, hiszen megfordultam Debrecenben, Budapesten minden évben, elmentünk a Balatonhoz, Pécsre, kétszer nyaraltam jutalomból Csillebércen. Sopronba jelentkeztem, mert az volt a legmesszebb, de Budapestre vettek fel. Angyalföld közepére kerültem, az Üteg utcai technikumba jártam, a Lehel úti kollégiumban laktam.

Akkoriban már látszott, hogy akár író is válhat önből?
– Mondhatjuk így is, mert nagyon szerettem olvasni, mindent olvastam, ami elém került: rengeteg ponyvát, mesekönyvet, felnőtteknek szóló történetet, öszszevissza. Írtam verseket is; főleg,
amikor a lányoknak udvaroltam. A technikumban jól tanultam, de az irodalom volt az első, s amikor a továbbtanulási kérelmet be lehetett adni, magyar szakra akartam jelentkezni. A technikum
igazgatója azt mondta, szégyen, s hogy nem írja alá a papírjaimat, ha nem a Műszaki Egyetemre megyek. Nekem akkor már az volt a leghőbb vágyam, hogy Budapesten maradjak, ezért hajlandó
voltam még arra is, hogy felvételizzek a Műszakira. Nekivágtam, és sikerült, de két évnél többet nem tudtam elvégezni; ez volt életem legzűrösebb korszaka. Ott is hagytam, elmentem dolgozni, és estin végeztem el a magyar szakot.

Mikor kezdett publikálni?
– 1960-ban elektrikusként dolgoztam az Elektromos Műveknél, és az üzemi újságban olvastam a Vasas Szakszervezet irodalmi pályázatát. Munkáról szóló verseket kértek, ami ugyan nem érdekelt,
de az első díj háromezer forint volt, s adósságaimra gondolva ez buzdítóan hatott rám; pár nap alatt megírtam a költeményeket, beküldtem, és megnyertem a pályázatot. Ezután bemutattak a
rádióban, közölték a verseimet, és azt mondták, költő vagyok. Működött akkoriban egy irodalmi társaság a Belvárosi Kávéházban. Ismert művészek jártak oda, többek között Tornai József, Csoóri
Sándor, Gyurkó László, Konrád György, Orbán Ottó, Hernádi Gyula. Elolvasták a verseimet, és hallhattam a lesújtó véleményt: egyetlen sor sem vall költőre. Feszített az értetlenség: hogy van az,
hogy az egyik helyen azt mondják, költő vagyok, és díjat adnak, a másik helyen meg azt mondják, nem? Eljártam a kávéházba, és hamarosam megértettem a különbséget, s megkaptam az igent
is – társukká fogadtak. A Belvárosi Kávéház lett az én felsőszintű, gyorstalpaló tanfolyamom, irodalmi és erkölcsi egyetemem.

Maradt onnan barátsága, kapcsolata?
– Van, ami igen. Megismerkedtem egy gimnazista lánnyal, Levendel Júliával, aki aztán a feleségem lett. Együtt tanultuk meg, éltük át, hogy írni csak egyedül lehet, de a szellemi műhely,
az alkotó emberek kapcsolata, a társaság elemi erejű volt. 1968 tavaszán úgy éreztük, érett felnőttek vagyunk – két kisgyerekkel –, s a Párizstól Prágáig föllobbanó változások reményeitől
is érintve társaságot szerveztünk; Eszmélet címmel cenzúramentes folyóiratot indítottunk volna, de a rendszer nem engedett. Csak a nyomdáig sikerült eljutni a kéziratokkal, a megjelenésig nem.

A Liget folyóirattal mikor próbálkoztak először?
– 1986-ban. Akkor már eljutottunk a kinyomtatásig, tízezer példányban, de azt még bezúzatta a hatalom. 1988 óta jelenik meg folyamatosan, ez a műhely alapja, összekapcsolódik a Liget-könyvekkel és a különféle rendezvényekkel. Most ott tartunk éppen, hogy megjelent a gyereklaptársa, a nyolc éven felüliek számára készülő, negyedévi Szitakötő, alcíme szerint: a kíváncsi gyerekek
lapja. Amikor létrehoztuk a Liget Műhely Alapítványt, az volt az elképzelésünk, hogy a családi közösségek felé fordulunk. Azt szeretnénk, hogy a felnőttek olvassák a Ligetet, a gyerekek meg a
Szitakötőt, amely egyébként egy integrált ökológiai nevelési programba illeszkedik – ezt Horgas Judit, a legfi atalabb gyerekünk, a lap felelős szerkesztője irányítja.

Ön sok mesét, gyerekverset írt. Úgy tűnik, fontosnak érzi, hogy a gyerekekhez is szóljon.
– Ez úgyszólván adódik az életünkből, hiszen négy gyermekünk született. Ifjan nem terveztem, hogy gyerekeim lesznek, de boldogan fedeztem fel, hogy van apaösztönöm. Erről sokat írtam a
Török Sándor szerkesztette Gyermekünk című nevelési lapban, ahol szerkesztőként dolgoztam ’65-től a ’88-as megszűnéséig. Mindig az egész érdekelt, az egészség, ez a Liget egyik vezérmotívuma
is. Nekem a gömb a kedvenc formám. Ahogy Kosztolányi írja, hogy a játék, az gömbölyű. Képletesen szólva: a Ligetet is gömbölyűnek szeretném, hogy olyan legyen, mint a káposzta, ne lapok legyenek benne, hanem szétszedhető és összerakható rétegek.

Nehéz volt megtartani a Liget gömbölyűségét az elmúlt húsz évben?
– Nehéz, de ha ezt mondom, akkor az egész negyven évet kell tekintenem, a kétszer húszéves szakasz – ’68-tól ’88-ig a műhelyteremtő próbálkozások, amelyek sorában az Eszmélet az első
kísérlet, ’88-tól máig pedig a Liget fenntartása – különbségeit és azonosságait. Remélem, a Liget ma éppúgy független és kritikus szellemű, ahogyan azok voltunk induláskor. A cenzúra megszűnt,
és ez jó, de ránk szakadt a fogyasztói társadalom szellemtelen, elidegenítő nyomása.

Mióta laknak a kerületben?
– Amióta összeházasodtunk – ennek már négy évtizede. A Kissvábhegyet én Akastyánhegynek hívom. Ez a mesemitológiában a mágneshegy, ahonnan nem lehet elmenni, csak ha valakit lóbőrbe varrnak, és a griff a csőrébe veszi. A legutóbbi, kilenc unokámnak elalvás előtt mondott meséimből öszszerakott könyvem címe: Mesék az Akastyán-hegyen. A kötetben lévő akvarelleket is én készítettem, az elmúlt másfél évtizedben rákaptam, hogy mintegy mellékrajzolatként, asszociatív lenyomatokként képekben is próbáljam megragadni mondandómat.

A gyermekei is alkotói pályán mozognak. Hatnak egymásra mint művészek?
– Persze! Péter díszlettervező, Ádám rendez, zenét ír, koreografál, játszik, Eszter fuvolaművész, Judit ír és a szerkesztőtársunk. Ugyanakkor aki valamilyen módon jelentős alkotó, az egyedi
– mi is különböző egyéniségek vagyunk.

Mi táplálja a meggyőződést és lelkesedést, ami önt hajtja?
– Talán a kálmáncsai gyökereim. Talán a szociális körülményeim miatt is élt és formálódott bennem a vágy, és a szüleim is ezt oltották belém, hogy lenned kell valakivé, és tenned kell valamit,
kezdeni valamit az adottságaiddal. Remélem, valamilyen módon ez sikerült is, és amit szerettem volna, amire ráálltam, azt megtettem és megteszem… De ez persze így erősen leegyszerűsített,
a verseimben pontosabban benne van minden.

Balogh Ildikó