Igaz mese a Hegyvidékről

Kárászy Szilvia színes, sokoldalú művész, nemcsak hagyományos koncertek sikeres zongoraművésze, hanem új utakat kereső, kísérletező alkat. Az előadói munka mellett zeneszerzéssel is foglalkozik, az újdonság és a hagyomány együttes erejéből merítő kompozícióit sikerrel mutatták be egyebek között három alkalommal a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Tahi Tóth László főiskolás kora óta a Vígszínház tagja. Érdemes Művész, Jászai Mari-díjas, színpadon, filmen, tévében a legváltozatosabb fő-, mellék- és epizódszerepekben tűnik fel. Számos karakterfi gurát elevenített meg új, egyéni módon. Különös tehetsége van a groteszk alakok megformálásához. Színháza sikerdarabjainak állandó, kiemelkedő szereplője. Jelenleg is játszik például A kertész kutyájában, a Szilviában, a Harmóniában, a Luluban, a Szerelem, ó! című darabban és A szabin nők elrablásában. Az őszi szezonban Aldo Nicolai Hárman a padon című színdarabjának egyik főszerepében mutatkozott be.

Harmóniában – Kárászy Szilvia és Tahi Tóth László
Harmóniában – Kárászy Szilvia és Tahi Tóth László

Rendhagyó módon – mi, XII. kerületiek – az Újlipótvárosban, egy Pozsonyi úti, a harmincas évek végén épült, klasszikus polgári lakásban találkozunk. Kárászy Szilvia a lakásfelújítás finisében fogad. Hatalmas koncertzongora áll a nappalinak szolgáló sarokszoba körablakainál. Monumentális faragott szekrény a falnál, szemben csillárt formázó állólámpa várakozik a mignonégőkre, új, fekete fátyolernyővel.

– Régi vágyam valósul meg – árulja el Szilvia. – Irodalmi, pontosabban művészeti szalont indítok útjára, mi több, társasági összejövetelekre is alkalmas, multifunkcionális „kulturális találkahelyet” a város szívében. Lesznek koncertek, irodalmi estek, kiállítások. Most állítjuk össze az éves programot.

Ebben az értékeket alig becsülő világban? – csodálkozom.
– Éppen ebben a világban van szükség egy ilyen művészeti agórára, ahol többek között a fiatal tehetségek is rendszeres lehetőséget, teret kaphatnak a bemutatkozásra. Szeretném felkutatni a kortárs művészet legújabb ígéretes értékeit. A szalont igazi különlegességgel, egy rendhagyó Czóbel Béla-kiállítással nyitjuk meg. Ezt követi egy ugyancsak több szempontból is figyelemre méltó fotótárlat Peter Sorel munkáiból. A magyar származású Sorel évtizedek óta filmfotósként dolgozik Amerikában. Olyan emlékezetes filmek sajtófotói, plakátjai kapcsolódnak a nevéhez, mint a Szelíd motorosok, a Száll a kakukk fészkére, az utóbbi évek terméséből pedig a Hetedik, az Amerikai História X, a Frida vagy Szabó István A Napfény íze című filmje. Hosszú távra tervezek, és bízom abban, hogy elképzeléseim beváltják a hozzájuk fűzött reményeket.

Mit szól ehhez az ötlethez a férje?
– Mindig pártolja az elképzeléseimet, de fel is hívja a figyelmem a várható nehézségekre. Igyekeztem nem terhelni őt sem a lakásátalakítás problémáival, sem a szalon kialakításával kapcsolatban. Végszóra kattan a zár, megérkezik Tahi Tóth László, kezében egy szatyor mignonégővel…

Kikre számít akkor a programok megvalósításában, a szalon életének színvonalas megszervezésében?
– Művészettörténészekre, irodalmárokra, esztétákra, filmes és színházi, vagy éppen az aktuális programhoz kapcsolódó szakemberekre, barátokra, kollégákra.

Nem túl merész kezdeményezés ez a mai Magyarországon?
– Ezt már jeleztem neki – vág közbe a férj, miközben becsavarja a mignonégőket az állólámpába –, de bízom az elszántságában, a céltudatosságában, az ügyességében, és nem utolsósorban abban, hogy idáig minden tervét sikeresen megvalósította. Bekapcsolja a lámpát, a fény előtör a sötét ernyő redői közül, különös hangulatot adva a Dunaparti lakásnak.

– Sok minden erőt ad az elhatározásomhoz. Ez a lakás a szüleimé volt – mondja Szilvia –, itt töltöttem a gyermek- és kamaszkoromat. Innen mentem el az első zongoraóráimra, innen utaztam el Németországba a felsőbb zenei tanulmányaimat folytatni, s ide érkeztem meg mindaddig, amíg nem ismertem meg a férjemet. A szüleimnek „el kellett menni”, s rám maradt ez a gyönyörű lakás, nem vitt rá a lélek, hogy ki- vagy túladjak rajta, holott már több mint tíz éve a tizenkettedik kerületben élek. Vártam valami apró jelre, biztatásra, hogy valóban jól képzeltem: legyen belőle szalon. Egy napon megérkezett a jel. Az egyik földdel teli, elhagyatott virágcserépben kidugta a fejét három apró, színes virág. Bátorító optimizmusom megerősödött. Az Isten a tenyerén hordoz. Egyébként általában nagyon szerencsés vagyok… Idén tízéves a Budapesti Karácsony rendezvénysorozat, amelynek keretében immár kilencedik alkalommal tartjuk meg a hagyományos Karácsonyi Harangjáték hangversenyemet.

Az idei koncert december huszonegyedikén este hat órakor kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri dísztermében. A Solti Kamarazenekar, Tolcsvay László és a Kisharang együttes közreműködik. A hangverseny különlegessége, hogy a koncert után átadjuk az általam 2001-ben alapított Aranyharang- díjat. Ezt minden évben a kiemelkedő tevékenységet végző vak és gyengén látó díjazottak vehetik át. Ebben az esztendőben a székesfehérvári VAGYOK találkozón felfedezett Ézsiás László színész kapja meg.

Tahi Tóth László rangos évadnyitót tudhat maga mögött a Hárman a padon bemutatójával. Ez a darab szakmai jutalomjáték, a színészi pálya jelesei kapják meg pályájuk csúcsán. Ezúttal Tordy Géza rendezésében, Vári Évával és Szilágyi Tiborral együtt alakítják a három legendás szerepet. Most éppen a Vígszínházból érkezett, ahol Stendhal Vörös és  feketéje színpadi átdolgozásának olvasópróbái folynak, amelyben az érseket játssza. Nem rejti véka alá, hogy élénken él benne a hajdani, nagy sikerű francia film, ami egyben növeli is a feladat bonyolultságát – és szépségét is. Vajon hivatásuk különbségeiben vagy azonosságaiban rejlik vonzalmuk?

Hol ismerték meg egymást?
– Regényes történet – válaszolja Tahi Tóth. – Egy reggeli tévéműsorban láttam meg először. Nagyon imponált. Zongoraművész, aki akkor érkezett haza Németországból. Lenyűgözött! Mint korábban mindig a jó tanulók, főleg a lányok. Én ugyanis rossz tanuló voltam. Elérhetetlennek tűnt. Mígnem egyszer a Margit hídon a mellettem lévő sávban autózott. Nem vett észre, nem barátkozott. Majdnem az előttem lévő busznak hajtottam, annyira igyekeztem felhívni magamra a figyelmet. Történt, hogy az azóta letűnt Taps magazin évi báljára meghívták a művészvilág apraját-nagyját, s mintha a tizennyolcadik században lennénk, véletlenül megpillantottam a bálon. Felkértem, táncoltunk, mint a mesében. Attól kezdve mindennap találkoztunk. Naponta telefonáltam, legtöbbször a szülei hallgatták le az üzenetrögzítőt. – Nem egyszerű összeegyeztetnünk az életünket – vélekedik Szilvia. – Sokszor telnek egyedül az estéim, számtalanszor én utazom el koncertekre, megesik, hogy besegít egy-egy produkcióba, máskor „meglepetésvendég” vagyok egy kollégája előadóestjén. Végül összeköltöztünk Budán, a Kútvölgyben.

– Amint megnyílik a szalon – folytatja –, s vele együtt a színházi, valamint a koncertévad, számunkra végképp kettéválik a város. Pest lesz a munka területe, az előadások, a programok színtere. Buda marad a béke szigete, ahová jó hazaérkezni megfáradtan, vágyva a nyugalomra, a virágillatú kertre, a csendre, egy pohár jó vörösborra.

– Mindig Budán éltem – teszi hozzá Tahi Tóth László –, gyerekkoromat, kamaszéveimet a Kiss János altábornagy utcában töltöttem el. Itt értek az első életre szóló benyomások. Ilyen meghatározó élményem Shakespeare III. Rihárdjának angol filmváltozata, a főszerepben Lawrence Olivier-vel. Körülbelül tizenötször néztem meg. Emiatt mentem színésznek. Micsoda karakter, micsoda szerep! Ezzel felvételiztem a főiskolára. Ma már tudom, hogy szerencsémre – nem kérték. Holott vallom, a negatív fi gura is lehet hős. Nagyon szerettem Biberachot a Bánk bánban. Színes, érdekes sikerszerepeket köszönhetek a nem szimpatikus hősöknek. A szalon mozgalmas világa és a Hegyvidék feltöltődést kínáló vidéke megteremti azt a harmóniát, ami mindkettőnknek éltető eleme az alkotáshoz.

Járay Mari