Kulcsár Gergely, az életműdíjas mesterszakács

Bár pályafutása során több bronzérmet is szerzett a világversenyeken, mégsem lehet azt mondani: örök harmadik. Kulcsár Gergely a magyar sport kivételesen nagy egyénisége, akit nemcsak versenyzői kvalitásai, hanem sportszerűsége is a kortársai fölé emelt. A Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-bizottsága most életműdíjjal jutalmazta a kiváló sportembert.

Kulcsár Gergely nem csupán az atlétika, hanem az egész magyar sport állócsillaga volt a hatvanas években. Három egymás utáni olimpián szerzett egy ezüst- és két bronzérmével örökre beírta nevét a magyar sport aranykönyvébe – hangzott el egyebek mellett a Hotel Héliában tartott ünnepségen, amelyen a Magyar Sajtó Napja alkalmából a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Playbizottsága életműdíját vehette át a nagynevű sportoló.

Az egykori világklasszis gerelyvető méltatása természetesen hoszszan folytatódott. Tegyük hozzá gyorsan: indokoltan. A 74. születésnapját a napokban ünneplő hegyvidéki őslakos rászolgált a dicsérő szavakra, ugyanis vitán felül az egyik legsportszerűbb egyéniség volt, akit egyszerre jellemzett a fair play és a megbízhatóság. Tizenkét felnőtt magyar bajnoki címmel büszkélkedhet, s nem mellesleg az 1958-as, stockholmi és az 1966-os, budapesti atlétikai Európa-bajnokságon is felállhatott a dobogó harmadik fokára. Az ünnepséget követő napon először a kezdetekről kérdeztük Kulcsár Gergelyt.

– A nyírségi Nagyhalászról származom, hatan voltunk testvérek, de ketten fiatalon meghaltak, így maradt két lány és két fiú – emlékezett a családra a kitüntetett.

– Édesapám hentesként csődbe ment, ekkor, hatéves koromban kerültünk Vácra. Apám előbb a nehézhengerműben dolgozott, majd a cég saját hentesüzemében kapott munkalehetőséget. Gergely – akit második keresztneve miatt sokáig Karcsinak hívtak – nem lelkesedett az iskoláért. Szívesebben kergette a labdát, vagy a Duna-parton „kacsáztatta” a kavicsokat. Gimnazistaként előbb kézilabdázott, majd átváltott az atlétikára.

– Kapus voltam a Váci Reménység ifjúsági futballcsapatában, de a rendszeres sérülések miatt apám eltiltott. Ezután még jó ideig játszottam a mezőnyben a Váci Szövő, majd a Váci Kötött csapatában, s mellette rendszeresen részt vettem az igen népszerű országos középiskolás atlétikai versenysorozaton is. Előbb magas- és távolugróként próbálkoztam, az országos döntőbe viszont már gerelyhajítóként kerültem be. Első említésre méltó sikeremet a Falusi Szpartakiádon értem el, ahol hetvenöt méterre hajítottam a gránátot.

A Budapesti Honvédba ennek ellenére még ugróreménységként irányították Tompay Olivérhez, ám az első alkalommal a dobók edzője, Rákhely Gyula előbb érkezett, és azonnal „rá is tette a kezét”.

– Ezzel a találkozással el is dőlt a sportpályafutásom! 1953-ban megnyertem a középiskolás bajnokságot ötvenhat méterrel. A Testnevelési Főiskolára már a világhírű mester, Koltai Jenő tanár úr ajánlására kerültem be. Elsősorban a szorgalmamnak köszönhettem, hogy – Jenő bácsi kivételes felkészültsége és támogatása révén – a négy évvel későbbi diplomaosztásig eljutottam a már figyelmet érdemlő hatvanhat- hatvanhét méterig.

Kulcsár Gergely...
Kulcsár Gergely Schmitt Páltól vette át a díjat (jobbra Kamuti Jenő)

Ez az utolsó tanév, az 1956–57-es ugyancsak izgalmasan alakult…
– A forradalom kitörése után gyalog jutottam el Dunakeszire, ahonnan a válogatott súlylökőtől, Kövesdi „Mackótól” kölcsönkapott kerékpárral folytattam utamat haza, Vácra. 1957 tavaszán pillanatok alatt meg kellett tartanom az esküvőmet, mert csak így kaphattam meg az Építők SC-nél egy „disszidens” megüresedett lakását.

Az Építők SC igazán jó boltot csinált, amikor leigazolta önt a TF elvégzését követően.
– A világranglistán még nem is jegyeztek, amikor 1958-ban a stockholmi Eb-n hatalmas meglepetésre bronzérmes lettem. Még a római olimpia évében, 1960-ban sem szerepeltem a világranglista első ötven helyezettje között, ennek ellenére onnan is bronzéremmel térhettem haza. Tokióban viszont kis szerencsével nyerhettem volna, hiszen 82,32 méterrel vezettem, amikor a nagy esélyesek, a lengyel Sidlo és a szovjet Lusis helyett a finn Nevala dobott túl, és nyert 82,66-dal. Mexikóvárosban már harmincnégy éves voltam, ám 87,06-os dobással az utolsó sorozatig vezettem. Ekkor azonban Lusis, majd a finn Kinnunen is megelőzött. Így végül megint a harmadik hellyel kellett beérnem.

Negyedik olimpiai szereplése már elmaradt a korábbiaktól.
– Mesterem biztatására vágtam bele a Münchenre történő felkészülésbe, de az már soknak bizonyult. Mégis megérte, hiszen Tokió és Mexikóváros után a bajor fővárosban is én vihettem a magyar zászlót az olimpiai megnyitón, amit mindmáig hatalmas megtiszteltetésnek tartok!

A visszavonulása után nem sokkal edzőként is nagy lehetőséget kapott.
– Jenő bácsi átadta nekem egyik legsikeresebb tanítványát, Németh Miklóst, akinek akkoriban már nem elsősorban edzőre, hanem egy olyasvalakire volt szüksége, akivel mindent megbeszélhetett, aki kontrollt jelenthetett a számára. Nagyon örülök, hogy ő elfogadott engem, meghallgatta a tanácsaimat. Így elmondhatom, hogy a hatalmas világcsúcsot érő – 94,58 méteres! – első dobásával kivívott montreali győzelmében nekem is van egy kis részem.

A montreali sikert követően négy évig dolgozott hazai pályákon, majd Kuvaitban lett edző.
– Hazai edzőségem a moszkvai olimpia évében gyakorlatilag véget ért. Kuvaitban szép éveket tölthettem el az olykor kétszázötven fősre duzzadt magyar kolóniában. Amikor 1992-ben végleg hazajöttünk, hamar kiderült: egészen más világba érkeztem vissza. A sport állami támogatásának folyamatos csökkenésével párhuzamosan hihetetlen gyorsasággal került előtérbe a pénz. Egyre kevesebben akarták edzőségre adni a fejüket. Én 1995-ben mentem nyugdíjba, de délelőttönként mindmáig rendszeresen dolgozom. A TF-en hetente egyszer tartok edzést a gerelyeseknek, ennyi kapcsolatom maradt a szakmával. És az a megtiszteltetés, hogy Koltai Jenő bácsi sajnálatos eltávozását követően az ő megüresedett helyére engem kértek fel a Mesteredzői Kuratórium tagjának.

Mint említette, három olimpián vihette a magyar zászlót, s mintegy ráadásként 2006-ban negyedszer is megadatott önnek ez a lehetőség.
– Nagy megtiszteltetés, hogy én is részt vehettem a melbourne-i olimpia ötvenedik évfordulója alkalmából szervezett utazáson, ahol 1956 hősei találkoztak. Itt én húzhattam fel az állványra a nemzetiszínű lobogót.

Ön mindig híres volt a sportszerűségéről, edzőként és versenyzőként egyaránt kivívta a többiek elismerését. Mostani díjazása is ennek szól.
– Merem mondani, mindig kínosan ügyeltem az írott és íratlan szabályok betartására; nem emlékszem, hogy valaha is elkövettem volna bármilyen sportszerűtlenséget. Különösen edzőként kellett nagyon vigyáznom, hiszen sokkal nagyobbak a kísértések. Sajnos ma is gyakori eset, hogy egy-egy tanítványt valaki elcsábít a kollégájától. Azt én járhatatlan útnak tartom, ha valaki a más által felnevelt versenyzővel akar karriert építeni.

A félnapos munka és a családi kötelezettségek mellett mi egyébbel foglalkozik?
– Rendszeresen nézem a tévé sportadásait. Immár ötödik évtizede minden második kedden hatalmas tarokkcsatákban veszek részt. Szívesen főzök, édesanyám receptjeit máig is örömmel használom. Éppen a beszélgetésünk előtt tettem a hűtőbe a hagymás rostélyos alapanyagát, amelyet egy vegyes szósszal vastagon bekenve egy napig kell érlelni. Azután jöhet az átpirítás, majd a párolás. Végül a körítés, amely rizs vagy tészta lehet…

Jocha Károly