A legjobb volt, mégsem lehetett világbajnok

Három Európa-bajnoki érmet szerzett, és 1965-ös győzelme idején csapatával együtt a világ legjobbjai között tartották számon Dávidné Fekete Máriát. Mivel azonban akkoriban még nem rendeztek világbajnokságot, így „hivatalosan” sosem ülhettek fel a trónra. Bár az olimpiai szereplés is csak álom maradt a számára, a volt evezősnőt nem érdemtelenül hívták meg a legendák köszöntésére.

Évek óta egyre kevesebb pénz jut a magyar sportra. Elég csak az olimpiai felkészülés anyagi feltételeinek biztosítása körüli huzavonára gondolni. Először arról volt szó, hogy az athéni játékokra adott pénzmennyiségnek alig több mint a fele áll majd rendelkezésre. Aztán hosszas diplomáciai csatározások eredményeként eljutottunk odáig, hogy mára nagyságrendileg hasonló összegű pénzt lehetett-lehet felhasználni az olimpiai előkészületekre. Persze nominálisan számolva – az évenkénti inflációra ugyanis már szinte senki nem figyel oda.

Hogy mennyire lesznek sikeresek a magyarok a pekingi olimpián, azt senki nem tudja megjósolni. Egy biztos: még mindig többet érnek majd el, mint ami az előzmények ismeretében elvárható lenne. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy Magyarországon folyamatosan csökken az állami támogatás, hanem ezzel párhuzamosan a bizonyítani akaró államok sokaságában viszont egyre nő a sport központi finanszírozása. Így valóban nehéz lesz Pekingben…

A kérdés ezek után az: lehet-e tenni valamit? Az elszomorító helyzet ellenére is kijelenthető, nem minden a pénz, sokszor elég egy-egy csokor virág, egy-két jó szó, s máris kisimulnak a gondoktól terhelt arcok, a jókedv legalább ideig-óráig beköltözik a szívekbe. Kiváló példát láttunk erre az ÖTM Sport Szakállamtitkársága által megrendezett összejövetelen, amelyre a Puskás Ferenc Stadion Iharos Sándor-termében került sor, „Legendák köszöntése” címmel. A kerek születési évfordulóhoz érkező egykori kiváló sportembereket hívták meg, hogy apró figyelmességekkel (díszoklevéllel, virággal) köszönjék meg sportpályafutásuk sikereit.

Az ünnepeltek között ott volt a hegyvidéki őslakosnak számító Dávidné Fekete Mária is, aki a 65. születésnapját ünnepelte. Az evezősnő a hatvanas évek közepén sorra aratta Európa-bajnoki sikereit. Előbb 1963-ban Moszkvában szerzett bronzérmet, majd 1965-ben Duisburgban Eb-győztes kormányos négypárevezős tagja volt. Két évvel később a franciaországi Vichyben ezüstérmet harcolt ki társaival. Fekete Mária azonban a három Eb-érem és a további sikerei ellenére sem maradéktalanul elégedett.

– Az úgynevezett nyílt Európa-bajnokságokon annak idején más földrészek legjobbjai is elindultak, mivel akkor még nem rendeztek világbajnokságot – mondja kis keserűséggel a hangjában. – A férfiak számára ugyanis 1962-ben írták ki először a vb-t, a nőknek pedig csak tizenkét évvel később. Addigra én már túljutottam a pályafutásom csúcsán. Az eddig szinte senkit nem érdekel, hogy mi 1965-ben gyakorlatilag a világ legjobbjai voltunk…

Egy olyan sportágban, amelynek kivételesen hosszú és minden tekintetben igen gazdag a múltja.
– Ez valóban így van, hiszen Athénban már időszámításunk előtt 480-tól rendszeresen bonyolítottak viadalokat. A középkorban pedig hivatásos versenyzők küzdöttek egymással! A sportág klasszikus korszakát 1715 környékétől számítják. Ekkor a Temzén már komoly pénzdíjakért, értékes jutalmakért folyt a harc. 1829. június 10-én az azóta évente megrendezett Oxford– Cambridge összecsapások első felvonása is lezajlott. Ettől kezdve az egyre népszerűbb sportág Magyarországon is ismertté vált.

Mondana néhány szót erről az itthon amúgy méltatlanul kezelt „világsportágról”?
– A hazai úttörői között tartjuk számon gróf Széchenyi Istvánt, aki 1827. május 16-án a bécsi Práterből Pozsonyig evezett mindössze 3 óra 52 perc alatt. 1865-ben a Margitsziget és Lánchíd közötti egymérföldes regatta már tízezreket vonzott a Duna partjaira. 1893. március 12-én megalakult a Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége, a következő esztendőben pedig Szegeden az első női evezősversenyt is lebonyolították.

Visszatérve a pályafutására: sikereit a világbajnoki cím és az olimpiai részvétel hiánya ellenére is sokan megirigyelhetik. Különösen akkor, ha hozzátesszük, szinte pillanatok alatt jutott el a nemzetközi eredményességig.
– Először úszkáltam, majd édesapám – aki erdőmérnökként a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott – elvitt a Rómaipartra, az FM csónakházába. A vízen először félelmetesnek tűnt, ahogy mások elsuhantak mellettünk, de azután elkezdett izgatni: vajon én is ülhetnék egy ilyen száguldó hajóban? Tizenhét évesen mentem először a Vasas csónakházába, amely a HÉV megépítéséig az Árpád fejedelem útján volt. Dr. Irányossy Géza lett az edzőm, aki emberileg és szakmailag is nagyon tudott bánni velünk. Még abban az évben a serdülő I-es korosztályban a ráckevei országos bajnokságon kormányos négyesben bajnokságot nyertünk. Ezután „megindultam” felfelé. 1961-ben már a Vasas felnőttbajnokságot nyert négyesében lapátoltam, a következő esztendőben pedig három-három felnőtt, illetve ifjúsági ob-első helyet szereztem. Ezek után 1963- ban már az Európa-bajnokságra is kijutottam: Moszkvában a kormányos négypárevezősök mezőnyében harmadikok lettünk. Egy év múlva következett egy Eb-negyedik hely, majd 1965-ben a Pekanovits Mária, Szappanos Zsuzsa, Salamon Ágnes, Fekete Mária, Komornik Margit (kormányos) összetételű egység Európabajnok lett.

Milyen emlékei vannak erről a csapatról?
– Csak jót tudok mondani, az az egység a szó nemes értelmében válogatott volt. Sok éven át küzdöttünk az akkori legszűkebb élvonal tagjaival. Az 1967-es Eb-ezüstöt követően még évekig igyekeztem magas szinten versenyezni. 1975-ben például benne ültem abban a nyolcasban, amely – a női evezéssel bővült olimpiai program jóvoltából – indulhatott volna a montreali olimpián. Az első hat mehetett – mi lettünk a hetedikek. Ezzel elúszott az olimpiai részvétel lehetősége, én pedig visszavonultam.

Egészen 1993-ig bírta evezés nélkül…
– Vissza kellett verekednem magam a nagybetűs életbe: előbb a Természetvédelmi Hivatalban, majd a Környezetvédelmi Minisztériumban dolgoztam, végül az Országházból mentem nyugdíjba. Közben 1993-ban úgy alakult, hogy „visszakanyarodhattam” kedvenc sportágamhoz, és az MTK veteránjaival több hajóegységben is kipróbálhattam magam. Hetente egy-két alkalommal hajóba ülök, és kortársnőimmel vagy nálam fiatalabbakkal evezek. Amikor tehetjük, elindulunk a veteránok korosztályos világbajnokságán is, ahol legutóbb tavaly Zágrábban – már a Csepel színeiben – két világbajnoki címet is szereztünk.

Mely sportágak érdeklik még az evezés mellett?
– Sok év óta a jégkorong és a tenisz, persze elsősorban a férfiak meccsei. Nagyon szeretek síelni, bár ezen a télen nem tudtunk eljutni sehová sem. Azért úgy gondolom, jövőre ez a kihagyás nem okoz majd nagyobb gondot; ha muszáj, még a fekete pályákon is leereszkedem!

Egy lánya és egy leány unokája van. Utóbbi sportolásával elégedett?
– Szerintem a szülei megfelelően kezelik. Hétéves, és már igen jól úszik, négyéves kora óta teniszezik, s mellette még dzsesszbalettra is jut ideje. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy valaha is komolyan versenyezni fog.

Jocha Károly