Mesébe szőtt Hegyvidék

Mesébe illő környezetben, a János-hegy csúcsán lévő Erzsébet-kilátó teraszán és körfolyosóján adták át a meseíró-pályázat díjait. A valós vagy kitalált történetek központi témája a „mesébe szőtt Hegyvidék” volt, a moderátor szerepét a Virányosi Közösségi Ház látta el.

A helyi újságírókból álló háromtagú zsűri gondos mérlegelés után az első díjat Amár Fanninak (11 éves), az Arany János Általános Iskola és Gimnázium IV. A osztályos tanulójának ítélte A Hegyi Manó című írásáért. Második díjat kapott Döbrönti Kitti (13) a Farkasrét története című meséért, míg a harmadik díj nyertese Kincses Katalin (12, a Virányosi Általános Iskola diákja) A Hegyvidék szelleme című pályamunkájáért.

A zsűri különdíját a nyolcéves Pallós Dávid (ELTE Tanítóképző Gyakorló Általános Iskola, I. A) érdemelte ki Az óriás, valamint A kutya, a nyúl, a cica és a bárány című írásaiért.

Az alábbiakban a nyertes mesét közöljük.

SDGy


A Hegyi Manó

Egyszer réges-régen, amikor a Sas-hegyen még manók, törpék és tündérek éltek, a hegy belsejében egy óriási lyuk tátongott. Az óriási lyukban kis faluk voltak, ezekben éltek a manók, a törpék és a tündérek. Eleinte jó barátságban voltak egymással, de összevesztek, és a barátságnak egyszeriben vége lett. Telt-múlt az idő, és egyre többet vitáztak a kicsi népek. Ezután a tündérek elrepültek a fák tetejére, a törpék a folyókba, tavakba költöztek, a manók pedig messzi hegyekbe mentek. Kivéve egyet, úgy hívták, hogy Hegyi Manó. Ő volt az utolsó manó a Sas-hegyben. Egyedül érezte magát, így mély álomba szenderült. Csak aludt, aludt, s mikor felébredt, a világ már más volt, mint régen. Nem a tündérek, manók s a törpék uralták a hegyet, hanem az emberek. És a nagy lyuk sok kijáratát nem találta, bármennyire is szerette volna. Kereste nap, nap után, de sehol nem találta.

Aztán egyszer valaki azt kérdezte.

– HAHÓ, VAN ITT VALAKI?

Körbenézett, s egy parányi fénycsóvát pillantott meg a feje felett. Mászott a köveken fel, fel, fel, és egy kicsi lyukon kinn találta magát a friss, nyárias időben. Nagy lett volna a boldogság, ha nem látott volna meg egy furcsa lényt. Hasonlított őrá, csak nem volt olyan kicsi, és nem volt olyan hosszú a füle. Ez a furcsa lény egy ember volt. Amikor ez a valami elment, a manó kimászott a lyukból, és azt vette észre, hogy az egykor nagy sziklás hegyből csak egy kicsi sziklás hegy és az ő nagyobbacska kősziklája maradt. Felment a szikla tetejére, és egy házat vett észre. A házban egy öreg hölgy és néhány tyúk volt. A manó ijedten bújt el. Nem értette a dolgot, de megijedt, és azt mondta:

– Itt minden olyan nagy, hol lehetnek a társaim?

És ijedten bújt vissza a lyukba. Másnap épp a friss levegőt szívta, amikor az a furcsa lény megint feltűnt. A lyukba visszamenni nem tudott: ugyanis épp ott állt az ember. Most legalább szemügyre vehette, hosszú barna haja volt, de valahogy alacsonyabb volt, mint az az öregaszszony. A lány a nagy keresgélés közben hirtelen megállt. Észrevett valamit. Nem mást, mint a manó lábnyomát. Követte a nyomokat, észrevette a manót, és elkezdett jajveszékelni, majd amikor észrevette, hogy a manó jobban fél tőle, mint ő a manótól, abbahagyta a jajgatást.

– Ki vagy te?
– Én a Hegyi Manó vagyok.
– De hiszen manók csak a mesékben léteznek!
– Ez nem igaz, ugyanis régen a manók, a tündérek és a törpék lakták a Sas-hegyet.
– Jó, most, hogy tudod, hogy manó vagyok, áruld el, hogy te ki vagy!
– Haha, hisz nem is tudod, én egy ember vagyok.
– Az nem lehet, mert te túl alacsony vagy egy emberhez képest.
– Ó, te kis buta, én egy gyerek vagyok, és azok alacsonyabbak, mint a felnőttek.
– Hát akkor mutasd meg, légy szíves, hogy merre találom a többi manót.
– Bocsánat, de te vagy az egyetlen manó, akit ismerek. De tudod, mit? Megmutatlak anyukámnak.
– Hát jó, végül is rendben van.

A kislány a manót elvitte édesanyjához, az anya viszont nem látta a manót. Nemhogy nem látta, de még azt is mondta a kislánynak, hogy csak képzelődik. És a kislány bármennyire is győzködte édesanyját, hogy a manó bizony létezik, az anyja nem akarta elhinni.

A kislány és a manó egyre jobb barátságban lettek. A kislány mindennap eljött a lyukhoz, mesélt az emberekről és az életükről. Eljött az ősz. Majd a tél. És legjobb barátok lettek. A manó megmutatta a barlangot, mesélt a boldog manóéletről, a tündérekről, a törpékről, a kislány pedig megmutatta a háziállatait. Ám egyik reggel a kislány szomorúan ment a barlanghoz, és azt mondta:

– Elköltözik a családunk, és én nem láthatlak többet. A manó nagyon szomorú lett, mert a kislány volt az egyetlen barátja.

Teltek-múltak az évek, a manó őrizte a megmaradt sziklát, és egyre csak a kislányra gondolt. A szíve tele volt szeretettel, nagyon szeretett volna a kislánnyal találkozni. Egyre többször ment ki a barlangjából, és figyelte az embereket. De nem barátkozott senkivel, csak a kislány járt az eszében. A hegy szelleme sokáig figyelte a manócskát, majd nagyon megszánta, és megengedte neki, hogy szép lassan legényke legyen belőle. Szép lassan nőni kezdett, a füle egyre kisebb lett. A kislány is nagylánnyá serdült, és ő sem felejtette el a barátját. Annyira hiányzott neki a manó, hogy felment a hegyre, hogy megkeresse a barátját és a kedves sziklát. Mikor felért, nagyot sóhajtott:

– Merre lehetsz, te kedves manó? Olyan régen láttalak, és olyan nagyon hiányoztál! Merre lehetsz? Hol keresselek? A legény meghallotta a sóhajtozást, megdobbant a szíve, amikor felismerte a leányt. Kimászott a barlangjából, de nem szólt semmit. A leány felnézett, s hát egy legényt pillantott meg a barlang bejáratánál. Meg akarta kérdezni éppen a legénytől, hogy nem látott-e erre egy kicsi hegyi manót, mikor felismerte benne a barátját. Beszéltek, meséltek, a leány mindennap újra feljött a hegyre a fiúhoz, addig-addig, míg egymásba nem szerettek.

Egyre többet mentek emberek közé. Végül összeházasodtak. A kőszikla tetején házat építettek, több gyerekük is született. Ott élnek boldogan még ma is. A fi ú sokat mesélt a gyerekeinek a hegyről, a manókról, törpékről és tündérekről. A fiú sosem felejtette el, hogy manó volt valamikor. Ma is körbejárja mindennap a hegyet, ismeri és vigyázza a fákat, a virágokat. De leginkább a szikláját őrzi. Minden reggel az első útja a sziklájához viszi. Ő ismeri a legjobban a hegyet, ezért Ő lett a Sas-hegy Őre.

Én elhiszem ezt a mesét.

A szikla ott van a hegyen ma is. Én is jártam a barátnőmmel rajta. Aki nem hiszi, járjon utána.

Amár Fanni (11 éves) Arany János Általános Iskola és Gimnázium IV. A