„Minden tárgy kapcsolatba lép a tulajdonosával”

Különleges kiállítást tekinthettek meg a látogatók a Hegyvidék Galériában szeptemberben. Habár a műgyűjtők – főként biztonsági okokból – általában nem szívesen fedik fel kilétüket, a tárlaton látható tárgyak tulajdonosaival, a Moró Lajos–Sajdik Ildikó házaspárral mégis öröm volt beszélgetni. Nemcsak azért, mert kedves, nyílt emberek, hanem mert munkájuk révén a műkincs-kereskedelem szakmai oldalába is bepillantást engedtek.

 

A Falk Miksa utcai Moró Antik Galéria – Moró Lajos szakmai körökben jól ismert antikvitás üzlete – annak ellenére is a béke szigete, hogy tele van régi fegyverekkel. „Akik körülveszik ma

A „kedvenc” műtárgyakra mindig másképpen tekintenek a gyűjtők
A „kedvenc” műtárgyakra mindig másképpen tekintenek a gyűjtők
gukat fegyverekkel, általában békés emberek” – mondja házigazdám, amikor arról kérdezem, hogy gyerekkorában szerette-e a harcias játékokat.

Egyáltalán: hogyan lesz valaki gyűjtő, túl azon, hogy minden gyerek gyűjtöget ezt-azt?

– Hobbiból több mint harmincöt éve kezdtem, üzleti vállalkozásként csak tizenhét esztendeje űzöm – meséli Moró Lajos –, egyébként a tanult szakmám kirakatrendező és dekoratőr. A Tenkes kapitánya és A kőszívű ember fiai filmekkel kezdődött a kardok iránti vonzalmam. Kamaszként kifigyeltem, hogy a szomszéd néni egy hajlított pengéjű karddal kotorgatta a parazsat. Megváltottam tőle egy piszkavassal, kikalapáltattam – így kezdődött a gyűjtés, mert amikor ezt a tizenkilencedik századi huszárkardot feltettem a falra, mindjárt megéreztem, hogy kellene egy keresztbe is… Padlásokat, vásárokat jártam, összeszedtem, ami másnak nem kellett, így már lehetett csereberélni. Az „értékarány” hamar kialakul az emberben, és nem a pénz az elsődleges. Aztán jöttek a Kuroszava-filmek, és végleg elragadott a távol-keleti harcművészet szépsége. Még japán botvívást is tanultam! Az első japán kardot apámtól kaptam, akinek a történelemtanár ismerőse rengeteg elméleti és gyakorlati ismerettel gyarapította tudásomat. Számomra egy ilyen fegyver elsősorban nem harci eszköz. Minden tárgynak van kisugárzása, „kapcsolatba lép” a tulajdonosával, és amikor ő veszi kézbe, élni kezd, mesél. Ahhoz, hogy a restaurátorokkal kellő szinten tárgyalhassak, magam is elvégeztem a szükséges iskolákat. Ez hozta, hogy elkezdtem gyűjteni japán tekercsképeket, fametszeteket, ruházati kellékeket, necukékat is…

Elnézést! Micsodákat?
– A necuke egy apró, faragott kiegészítő eszköz. A tradicionális kimonón nem voltak zsebek, azt az obi nevű textilövvel fogták össze. A férfi ak a szükséges apróságaikat zsinóron, vagy egy zsinórra fűzött dobozkában tartották, amit az obi alatt fűztek át, és hogy ki ne csússzon, ellensúlyként szolgált a necuke. Ezek az apró fa, kő, elefántcsont, hegyikristály, korall necukék egyben csodálatosan faragott kultikus műremekek, amelyeknek külön mestereik, iskoláik is voltak. Sokan gyűjtik, úgyhogy itt, az üzletben is volt belőlük kiállítás. Itt kell megjegyezni, hogy a Falk Miksa utcai üzletben rendszeresek a tematikus kiállítások egy, esetleg több gyűjtő anyagaiból, amelyekhez Moró úr gyönyörű könyveket is kiad, és amelyek különleges sorozattá gyarapodnak. A Netsuke kötetet ugyanis Sétabot, Kopt textilek, Tőrök, Buddhák és Levélbontók könyv is követte.

Időközben megérkezik a feleség, Sajdik Ildikó, a grafikusművész egyik lánya. Őt is a gyűjtésről faggatom.
– Én is kirakatrendező- és dekoratőriskolát végeztem, s mindig is szerettem a tárgyakat. Amikor hozzámentem egy gyűjtőhöz, szinte természetes volt, hogy „megfertőződjem”. A műtárgy mindenképpen befektetés, van, amitől az ember érzelmi alapon sose válna meg, például az első tárgytól. Nálam ez egy japán ezüst szelence volt, amelyet a férjemtől kaptam. Tudja, a nők másképp gyűjtenek, főleg azt, ami tetszik, akár szakosodás nélkül is, és inkább a női mivoltunkhoz kapcsolódó tárgyakat: ruhákat, terítőket, csipkéket, háztartási eszközöket, lakásdíszeket – gondolom, ez érződött a Hegyvidék Galériában is. Nagyon szeretem nézegetni a régi használati tárgyakat, beleélem magam a múltba, mert időutazás ez is. Egyébként nekem is van egy kis régiségboltom a Hegyvidék Bevásárlóközpontban.

Milyen a mai magyar vásárlóerő a régiségek és műkincsek terén?
– A többmilliós tételre azonnal van vevő. A harminc-, ötvenezres értékű darabokra is akad gyűjtő, de a két-, háromszázezer forintos kategóriára szinte alig. És van, aki nem gyűjtő, de mert megtetszett neki valami egyszerű apróság, megveszi. A gyűjtést alapvetően két rugó mozgatja: egyeseket az anyagi befektetés, értékfelhalmozás tartós tárgyakban, másfelől a személyes vonzalom – akár értéktől függetlenül is. Van „tapétázó gyűjtő”, más a minőségre, szépségre, ritkaságra megy.

Moró úr, hogyan lett műkereskedő? És melyikük az erősebb: a gyűjtő, aki magának akarja a tárgyat, vagy a kereskedő, aki haszonnal akar eladni?
– Tulajdonképpen már a csereberélésben is benne van a kereskedés csírája. Jó tizenhét éve találtuk ki az üzletet, a szakosodást. Keleti tárgyakkal és fegyverekkel kezdtem. Amikor Kínában, Mongóliában betiltották a kolostorokat, rengeteg értékes szobor, tekercskép, könyv került szemétre, tűzbe, ezeket a magyarok összeszedték a hatvanas-hetvenes években, így legalább volt, ami megmenekült. A gyűjtő és a kereskedő valóban mindig harcol bennem. Például amikor elém került egy 1560 körül készült, pisztollyal kombinált, balkezes hárító tőr, elvittem haza, mert ilyen nemigen „jön” még egyszer. De azért a vásárlóknak is kell hagyni csemegéket, így van, amit egy ideig otthon tartok, aztán eladom, elcserélem.

Hogyan tudnak védekezni a hamisítványokkal szemben?
– A gyűjtés során egyre mélyebbre ássa magát az ember az ismeretekbe, tehát sokat tud a témáról. A japán kardkovácsok egy világon egyedülálló technológiával edzették és ötvözték a fémet, így élesek, ruganyosak és gyakorlatilag törhetetlenek a kardjaik. Ha megfogom, már érezni a súlyán, egyensúlyán, kézbe simulásán, esztétikai kidolgozásán, hogy mester készítette, vagy emléktárgyiparos. A díszítései is árulkodnak. Olyasmivel, amihez nem értek, eleve nem foglalkozom, hamisítványt viszont nem árulok, mert a hazai és külföldi vásárlóimat meg a magam jó hírét meg akarom tartani! Van olyan is, hogy valamely tárgynál „bekapcsol a vészcsengő”, és akkor megpróbálom megfejteni: mi nem stimmel? Ha kell, bemegyek a Nemzeti Múzeum fegyvertárába, összehasonlítjuk a tárgyat, és legtöbbször rá is jövünk. Történt egyszer, hogy a Várban vettem egy zöld köves, ezüstborítású, régi török kardhüvelyt – azt mondták, a háborúban még egyben volt, de negyvenötben egy orosz katona eldobta, és csak a kardot vitte magával. Aztán később Egerben megláttam egy hüvely nélküli, zöld köves, ezüstborítású, csupasz kardot… Megvettem, hazavittem, és passzolt. Fél évszázad után így találta meg egymást a két rész. Ilyen is van.

Hisz a gyűjtői szerencsében?
– Kell, hogy legyen ilyen! Egyszer, pedig a kéziratokat igazán nem gyűjtöm, felfigyeltem egy régiségboltban egy nagyon szép kéziratra. A vége felé már erősen romlik ugyan az írás, de kiderült, hogy Barabás Miklós végrendelete. Megvettem, magam sem tudom, miért. Pár nap múlva jön Gergely Katalin, a Hegyvidék Galéria vezetője, hogy az önkormányzat készül felújítani a Barabás-villát, és jó volna, ha tudnék valami oda illő tárgyat! Amikor előhúztam a végrendeletet, nem akart hinni a szemének. Az önkormányzat megvásárolta, így jutott hozzá egy Barabás-relikviához.

Mit tanácsolna azoknak, akik ma kezdenek el gyűjteni?
– Harmincöt éve azt mondták: könnyű a régi gyűjtőknek, akkor még „mi mindenhez hozzá lehetett jutni”! Harmincöt esztendő múlva ránk is ugyanezt mondják majd. Régiségek a múltban, a jelenben és a jövőben is lesznek, érdemes hát nekikezdeni a gyűjtésnek. És hogy mit? Ne a pénzt nézzék, azt vegyék meg, ami nagyon megtetszik, amivel megéreznek valami kapcsolatot, és ne azt, amire a boltos rá akarja beszélni! Akkor a gyűjtés örömét is megérzik, mert az érték fogalma relatív: van, ami befektetés, de van, ami igazán érték – nekem. Ebben rejlik a műgyűjtés valódi szépsége.

Muzsay András