Mókusok a kertben

Ki nem mosolyog boldogan, ha a kertje fáin vidáman szaladgáló mókusokat lát? Az apró állatkák bájosan kutatnak élelem után, hatalmasakat ugranak ágról ágra, ha kell, a légvezetékeken szaladnak át az utca fölött. Könnyedségükkel lenyűgözik a nehézkes és földhöz ragadt embert. A hegyvidék kertjeiben réges-rég otthonra leltek – erre utal az Evetke utca neve is –, és mintha mostanában új területeket is meghódítottak volna.
A több mint száz mókusfaj a világ szinte minden pontján elterjedt; a sivatagban farkuk árnyékában keresik a betevő falatot, a tajga végeláthatatlan fenyveseiben komoly raktárakat töltenek meg téli táplálékkal, a világ sok kertvárosában pedig az ember lakótársául szegődnek. Igazi otthonuk a fenyőerdő, ahol főleg a tobozokban rejtőző magokkal táplálkoznak. A fenyő virágai adják a nyári táplálékot, a fenyőmag pedig az őszit és a télit. Raktáraikban a tobozokat egészben helyezik el, s mivel ezek nem nyílnak ki a nedves környezetben, megmaradnak bennük a magok. A mókus, bár alszik téli álmot, mégsem olyan hosszan és nyugodtan pihen, mint például a medve. Gyakran felébred és meglátogatja a raktárakat egy kis falatozásra, aztán visszabújik a védett odúba. Ezért lehet néha a havas ágakon, tetőkön futkosó mókusokat látni. Tökéletesen alkalmazkodtak a magevéshez, vésőszerű fogaikkal könnyen felnyitják a legtöbb termést. Alsó fogaik egymáshoz képest is mozgathatók, így csipeszként képesek kiszedegetni velük például a dióbelet a zegzugos héjból.

Mókus

A tavasz folyamán lehet meg- figyelni a párok területért folyó küzdelmét. Ilyenkor a két kis csapat vadul kergetőzik a törzseken és ágakon, miközben karmaik kopognak a kérgen, és méltatlankodva szuszognak. Ezt az egykét hetes időszakot leszámítva a mókus nem keresi a feltűnést. A megszokott útvonalain közlekedik a fákon, anélkül, hogy a talajra le kellene ereszkednie. Az ágak között teljes biztonságban érzi magát. Évente három-hét utódot nevel fel. A mókus megszelídítése nehéz feladat; még az évekig fogságban tartott egyedek sem szokták meg a bezártságot, az ember közelségét. A kertben azonban készségesen elfoglalják a műodúkat – gyakran azokat is, amelyeket nem is a számukra helyeztek ki –, és rájárnak a kirakott csemegékre. Hosszan tartó és szoros kapcsolatot azonban nehéz kialakítani velük, nem „hálálják meg” a fáradozást. A kertjeinkben nagyobb számban megjelenő állatokról általában kiderül, hogy bár szépek és kedvesek, a környék természetes életközösségére egyáltalán nem gyakorolnak jótékony hatást. Az egyre szaporodó szajkókhoz és szarkákhoz hasonlóan a mókus is az alkalmazkodóképességének köszönheti karrierjét a kertvárosban. Az alkalmazkodás pedig rendszerint az új táplálékforrások kiaknázásában rejlik.

A városi mókusok például az énekesmadár fészkek rettegett pusztítói. Erdőben az ilyesmi ritkán fordul elő, de a kertben a madarak egyáltalán nincsenek biztonságban az akrobatikus ügyességű, nagy étvágyú rágcsálóktól. A kert növényzetében a mókus ritkán tesz kárt. Táplálékban különösen szegény időben előfordulhat, hogy lerágják a rügyeket vagy a friss hajtásokat, de a kertet jelentősen károsító hatásuk csak elvétve figyelhető meg. Bosszantó lehet, ha a fenyők tobozdíszét megdézsmálják, és a tobozpikkelyeket, lerágott toboztengelyeket szétszórják. Szintén inkább kellemetlen, mint káros, ha a mogyorótermést megtizedelik. A termés látványos megfogyatkozása mögött általában nem a mókus táplálkozása, hanem a raktárak feltöltése áll. Szorgos munkával néhány nap alatt több száz mogyorót is elszállíthat. Közvetett kárt tesz – és talán ez a legjelentősebb hatása a kertre – a rovarokat megtizedelő madarak ritkításával, elűzésével. Ahol nem forgatják át az avart a feketerigók, nem tisztogatják a fatörzseket a csúszkák és a cinegék, ott a kertésznek is több feladata akad.
 
Barta István