A tiroli halálugró

„Behunytam a szemem és kivetettem magamat a repülőgépből. Vagy száz métert zuhantam, amikor kirántódott az ernyő, majd pár pillanat múlva ki is nyílt. […] Mint egy óriás inga, ereszkedtem lefelé. A szívem erősen kalapált, mert a szél egy szőlővidék fölé sodort, s ha odaesem, elég nagy sebességgel, a karók felnyársalnak. Egy újabb szélroham azonban visszalengetett a repülőtér fölé, ott majdnem odacsapott a hangár falához, de megtörtént a csoda: egy kis bokarándulással szerencsésen földet értem. A hatás, a siker felejthetetlen volt.”
A tiroli halálugró
A modern ejtőernyős már szinte centire pontosan ér földet

A „felhők katonáinak” Tóni bácsija, azaz vitéz Boksay Antal főhadnagy, aranydiplomás közgazdász halála előtt néhány hónappal, a Magyarország című hetilap 1984. októberi számában ekképpen elevenítette fel a tapasztalatot, amelyre anyanyelvén addig a bizonyos napig senki sem készíthette fel.

A dátum 1918. március 23-a volt, a helyszín a dél-tiroli Pergine. Az első magyar ejtőernyős ugrás kilencvenedik évfordulójára a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége emléklapot helyezett el Boksay Antal Farkasréten lévő családi sírján.

A megjelentek túlnyomó többségét – legyen az botjára támaszkodó, deres hajú aggastyán, vagy ereje teljében lévő, szolgáló deszantos – egyetlen varázslatos kifejezés hozta össze: az „eje”. Más szóval, az ejtőernyőzés. A százszor, ezerszer átlépett vonal innenső oldala, a túlélés érzete. A pillanat, amikor az ember rövidebb-hosszabb zuhanás után felnéz, meglátja a kibomlott kupolát, s tudja, ismét kapott egy esélyt – a következő ugrásra!

Amiből Boksay Antalnak egész életében mindössze kettő jutott.

„Másodszorra nyitott szemmel hagytam el a gépet. Így hosszabban tudtam mesélni a benyomásaimról…” – írta később öt kiadott könyvének egyikében.

Boksay Antal Nagyszeben mellett, Vízaknán született 1895-ben, ötgyermekes, bányatiszti családba. Jó nevelést kapott, a marosvásárhelyi Fő Gimnáziumban érettségizett, Bécsben szerezte első diplomáját, a mérnökit.

Még gimnazistakorában a nyarat Budapesten töltötte. Apjával kimentek sétálni Rákosmezőre, az akkori „hangárvárosba”. A 17 éves fiú ott találkozott a kovácsmesterből lett fanatikus pilótával, Kvasz Andrással, aki egy francia motorhoz építgette saját tervezésű „sárkányát”.

E naptól az ifjú Boksay reggelente kibiciklizett a hangárhoz, és Kvasz körül szorgoskodott. Amikor a gép elkészült, a pilóta három körre felvitte Gödöllő légterébe. E gesztussal örökre eljegyezte a fiút a repüléssel.

Az első világháború elején Boksay gyalogosként került a galíciai frontra, de amint lehetett, átkérte magát Bécsújhelyre, a repülőtiszti tanfolyamra. Felderítő pilóta lett, első állomáshelye a dél-tiroli Pergine repülőtér volt.

„Akkor még az ember repült a géppel, ma a gép az emberekkel – mondta az újságnak. – Bennünket csak három műszer segített, a nyitott ülésben télen mínusz 35-40 fokos hideg volt”.

A felderítő repülők a vadászgépek kedvelt célpontjai voltak. A veszteség emberben, anyagban óriásinak bizonyult, a pilóták nem tudták elhagyni az égő, zuhanó „sárkányt”.

A hadvezetőség sürgetésére a német Heinecke üzem, a tüzérségi megfigyelő légballonokon használt ejtőernyők mintájára, tervezett egy menekülő ejtőernyőt a gyorsabban mozgó repülőgépek számára. Önkénteseket kerestek a „beugrásukra”. Senki sem jelentkezett. „Halálugrás készül Tirolban!” – ezzel a főcímmel jelentek meg a német nyelvű lapok.

Hónapok múltak el, mire Boksay meghallotta a felkérést. Vállalkozott az ugrásra, ha előtte ledobhat egy homokzsákot a kísérleti ernyővel. A húszkilós súly „gyönyörűen” kinyitotta a kupolát. A fiatal hadnagy aláírta az önkéntességi nyilatkozatot.

A tiszteletére óriási tömeg verődött össze a reptéren. József főherceg-vezérezredes, a hadsereg főparancsnoka katonásan fogadta Boksay és az osztrák származású pilóta, Hofecker Károly tisztelgését. „Szerencsés leszállást!” Csupán ennyit mondott.

A sikeres végrehajtás után ezt írta a magyar hadnagy: „Óriási siker, de semmi több. Se kitüntetés, sem előléptetés, csak egy meleg hadsereg-parancsnoki kézfogás…”

A tiroli halálugró

A Heinecke ülőernyőt elkezdték gyártani, és augusztusban mindjárt egy híres magyar tábori repülő életét mentette meg. Hefty Frigyes gépét légi harcban találat érte, kigyulladt, s átbukott. A pilóta kiugrott. „Szörnyű rántás. Mellembe hasít a fájdalom. Nem kapok levegőt. Nem baj, hiszen élek… csüngök ég és föld között. Élek, élek!” (Ray: Repülők a levegő hősei, Budapest, 1930). Hozzá kell tennünk, Hefty Frigyes életében először vitt fel magával mentőernyőt…

Nem lenne teljes a kép Boksay Antalról, ha nem említenénk meg egy azóta kihalt fogalmat, a harctéri lovagiasságot, amiről bőven ír két fő művében, A felhők katonáiban (1931) és az Egy repülőtiszt háborús élményeiben (1932).

Légi harcban az ellenfelek, amint észrevették, hogy a másik géppuskája csütörtököt mondott, a kezüket feltartva jelezték, szabad az út. A „sárkányokra” festett jelekről ismerték fel egymást. Boksay egy ízben szembekerült a viking hajó sziluettjét viselő Harold MacMillan angol repülőkapitánnyal, akinek műszaki hiba folytán nem működött a fedélzeti gépfegyvere.

A magyar pilóta felemelte a kezét, és az angol sértetlenül hazarepülhetett. Másnap a reptér fölé érkezett egy brit repülőgép, és ledobott egy dobozba zárt üzenetet: „Köszönet a vágtató huszár jelet viselő magyar pilóta lovagiasságáért! MacMillan”. Harold MacMillan nemcsak Anglia egyik legpatinásabb könyvkiadója lett, de légügyminiszter, később a szigetország kormányának miniszterelnöke is volt.

A neves olasz író, Gabriel D’Annunzio, aki szintén pilótaként szolgált, hasonló módon köszönte meg Boksay hadnagy lovagiasságát.

Visszatérve az ejtőernyőkhöz, Charles Augustus Lindbergh valószínűleg sohasem hallott Boksay Antal tettéről, de Tóni bácsi talán egy kicsit hozzájárult a gondolathoz, amely feltehetően egy dekáddal később jutott az eszébe az Atlanti-óceán szólóátrepülőjének. Akkor, amikor menet közben elaludt, és fejjel lefelé találta magát a hullámok fölött, útban Párizs felé:

„Az ejtőernyőre, ha szükséged lenne, és nincs, soha többé nem lesz rá szükséged…”

S ha már Lindberghet említettük, hadd fejezzük be az emlékezést egy másik mondásával, amely mindennél jobban magyarázza, miért volt olyan fontos az, amit a magyar pilóta tett a repülésért: „Mi fajta emberiség az, ahol nincs merészség? Én nem hiszek az ostoba kockázatokban, de semmire sem megyünk, ha kockázatok nélkül élünk…”

(Somogyvári)