Vadasparki mesék

Dirr-durr Kandúrnak fejébe szállt a dicsőség. Egész nap Gyula bá’ székében üldögélt, a körmeit fényesítgette, élesítgette, rőt téli szőrméjét nyalogatta, vagy a recsegő íróasztallal átellenben lévő tükörben nézegette magát. Felfújta a pofazacskóját, felborzolta a bundáját, fogait és szemeit villogtatta, s azt képzelte, hatalmas és erős, mint Bömbi, az oroszlán, akivel karácsony előtt találkozott a budapesti állatkertben.

– Hrrr! – utánozta nagyra nőtt rokonát, az állatok királyát, és érdeklődve fülelt, vajon a tükör vagy az ablaküveg beleremeg-e az ordításba. Ha ezt egyszer sikerül elérnie, Igazi Nyuszi hanyatthomlok átadja neki a vadasparki állatok vezéri posztját. Elvégre egy nyuszi mégiscsak nyúlszívvel van megáldva, nemde? A parknak szüksége van bátor, sőt mi több, rettenthetetlen vezetőre, aki válság esetén kivezeti népét a bajból.

Egyelőre minden ment a maga útján, csupán az unalom fenyegette a park népét, amióta az öreg erdész Afrika bozótvilága felé vette útját. Gyula bá’ a kandúrra bízta az irodáját, mondván, tartsa szemmel az egereket, akik a szomszédos erdőkből szívesen látogatták a dolgozószobáját. Ugyanis ellenállhatatlan vágyat éreztek a tanulás iránt. Két pofára falták az öreg ritka, tudományos könyvgyűjteményét, a fi ókok mélyén rejtőző jegyzetek papírlapjait. Gyula bá’ átnyújtotta a kulcscsomóját is. Dirr-durr Kandúr ezt úgy értelmezte, a kulcsokkal megkapta az egykori erdőkerülő szerepkörét is. De nem tudta, hirtelen mit kezdjen vele.

Igazi nyuszit lekötötték a Vadaspark kisebb-nagyobb gondjai, ritkán maradt ideje az erdészlak látogatására. A bajusza alatt elfojtott mosollyal meghagyta a kandúrnak, őrizze a régimódi, tárcsás telefont az asztalon, mert Nagyon Fontos Üzenetre várnak, és az rossz fényt vetne a parkra, ha ezt a Nagyon Fontos Üzenetet nem egy Nagyon Fontos Személy venné át. Így hát Dirr-durr Kandúr, jelentősége tudatában, álló nap és álló éjjel vigyázta a telefont.

Ha elunta a szépítgetést, vagy a tükörképével folytatott párbeszédet, körmeivel az asztalon dobolt, és azon törte a fejét, mifajta okos utasítást küldjön ki a Vadaspark népének. Semmi érdemleges nem jutott az eszébe. Pedig nem volt buta állat. Csupán világéletében saját magával törődött. Csak azt tette, amihez kedve szottyant. Fogalma sem volt, hogyan kell más állatok fejével gondolkodni. Ekképpen történt, hogy csak akkor emelte fel a telefont, ha korogni kezdett a gyomra.

– Halló! – nyávogta a készülékbe, ahogy Gyula bá’-tól látta.

És anélkül, hogy válaszra várt volna, hosszasan és részletesen leírta, mit kíván enni.

Igen ám, csak volt egy bibi. Amióta a mobiltelefon divatba jött, a készülék díszként szolgált az asztalon. Hogy a vezeték vége ne legyen láb alatt, az öreg erdész feltekerte és becsúsztatta a legközelebbi fiókba. A macska gyakorlatilag a levegőbe beszélt.

Ám csodák csodája, előbbutóbb mindig megkapta az ételt, amit megkívánt!

Miképpen történhetett? Igazi Nyuszi mindenre gondolt, nem ok nélkül somolygott a bajuszába, ha eszébe jutott a pöff eszkedő kandúr. Titkárként mellé osztotta Kiskárót, a varjút. Nem volt könnyű dolga szegénynek, hiszen melyik madár szeret összezárva lenni egy szenvedélyes madárvadásszal? Idejét többnyire a hidegtől reszketve a magas ablakpárkányon töltötte. Különösen akkor vacogott a csőre, amikor Dirr-durr oroszlánosdit játszott. Az sem csökkentette félelmét, hogy csupán gyámoltalan, rekedt miákolás hagyta el a kandúr torkát…

Kiskárónak megvolt a magához való esze. Amikor a kandúr letette a hallgatót, elnézést kért, és halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkozva megkereste Igazi Nyuszit. Hangos hahotázások közepette tárgyalták meg, mivel tölti Dirr-durr az idejét, s miket mond a süket telefonba. A jóízű nevetésre Micike, a mezei egér is kimászott a tarisznyából, amelyet a nyúl viselt a vállán, és teli tüdőből cincogott. Igazi Nyuszi Kiskárót és Micikét is beavatta a cselbe, amivel elérték, hogy az erdész távoztával elszemtelenedett kandúr ne tébláboljon körülöttük, amikor a Vadaspark mindennapi életéről kellett dönteniük. Senkinek sem volt ínyére, hogy a dolgok amolyan dirr-durr módon történjenek a házuk táján.

Február második péntekjén kisütött a nap. Elűzte a hetek óta tartó ködöt és szürkeséget, s a kopasz fák gallyai közt megtalálta útját a kifutókba. Az állatok a napfényben fürdő tisztásfoltokra tömörültek, és csontjaikat melengették. Volt valami a levegőben, ami arra utalt, a tavasz már nyújtózkodik valahol, nem messzi. A látogatók ledobták fejükről a kapucnikat, a gyerekek sem viseltek sapkát.

Egy kósza napsugár betévedt az erdészlak ablakán, és egyenesen Dirr-durr Kandúr szemeiben találta magát. E pillanatban a macskának végre az eszébe jutott egy fontos dolog! Kiskárótól tudta, majdnem minden állat előjött a rejtekéből, hogy sütkérezzen a napon. Hirtelen emlékezett ígéretére, amit Süninek, a sündisznónak tett az ősszel arról, hogy felébreszti téli álmából az első meleg napon, hiszen sürgősen ennie kell valamit a hosszú éhezés után.

– Eljött a tettek ideje! – kiáltott fel a kandúr. Nyúlt a telefon után, de meggondolta magát. Ugyan, mit tudja egy nyulacska, hogyan kell kezelni a telefont… Kár vesztegetni az időt kísérletezéssel! Leugrott a székből, s intett Kiskárónak, hogy kövesse. Megkeresték Igazi Nyuszit, aki éppen Rongyos bölényéknél írta össze a másnapi takarmányszükséglet részleteit. A vadasparki állatok vezére megértően bólogatott, s most az egyszer nem somolygott a bajsza alatt. Valóban, fontos ügynek látszik Süni ébresztése. Micike kiugrott a tarisznyából, ő vezette a többieket a sündisznó háza felé.
– Én segítettem neki felszurkálni a tüskéire annyi falevelet, amennyit elbírt, hogy minél melegebb legyen a téli dunyhája – magyarázta lelkesen. – Amikor akkora lett, mint egy focilabda, begörgettem a házikó legvédettebb sarkába.

A mezei egér izgalmában előreszaladt, és eltűnt a sünház kerítése alatt. Igazi Nyuszi a lakattal bajlódott még, amikor Micike kétségbeesett cincogást hallatva megjelent a házikó küszöbén.

– Jaj nekem, nincs a helyén! – jajgatott. – Süninek nyoma veszett! Tüskéstől, levelestől!

A lakat végre kinyílt, a nyúl és a macska négykézlábra ereszkedtek, s bekukkantottak Süni otthonába. Ragyogó tisztára volt kitakarítva! Még a földet is gondosan felseperték.

Valami nem volt rendben. Süni nem éri fel a seprő nyelét.
– Kutatóexpedíciót szervezek! – ugrott fel a kandúr. – Rohanok telefonálni! – tette hozzá fontoskodva.
Azzal elvágtatott az erdészlak irányába. Igazi Nyuszi tűnődve simogatta az állát, miközben a nyomokat szemlélte.

– Igen. Bizonyára. Csakis így történhetett…
Kiskáróhoz fordult.
– Keresd meg Kiskacsót, az új ápolót. Azonnal jöjjön ide. Futásban!

A varjú felröppent. Kiskacsó, a szeretetre méltó, de kétbalkezes kamasz nemrég csatlakozott a park személyzetéhez, frissen az állatápoló-képző iskolából. Elkövetett néhány apró hibát az első hetekben – a csirkecombokat Mafla muflon népének etetővályújába adagolta, a lóherét Ordinak, a farkasnak kínálta fel –, ám szorgalmas volt és igyekvő, s mindenekfelett kitűnően beszélte az állatok nyelvét. Ezért mindenki kedvelte.

A fiú lihegve állt meg Igazi Nyuszi előtt. Amikor megértette, miről van szó, széttárta a karjait.

– A házikó tele volt falevéllel. Senki nem tartózkodott bent. Összegyűjtöttem az avart, és kitalicskáztam a gyűjtőhelyre.
– S mit csináltál vele? – pattant fel a nyúl.
– Éppen most gyújtottam meg a halmot…
– Riadó! A makkocskáját, riadó mindenkinek! – makogott Igazi Nyuszi legmagasabb fejhangján.
– Kiskáró, riassz mindenkit, aki él és mozog, az Égető Sarokba!

A varjú lármája felrázta a Vadaspark késő délutáni csendjét, akár a félrevert harang. Pillanatok alatt állatok lepték el a karámok közötti sétányokat. Szerencsére a kapuk nagy része már nyitva állt. Futás közben adták tovább a hírt: „Sünit égetik! Irány az Égető Sarok!”

A főbejárat felől magányos alak galoppozott a többiek felé. Dirr-durr Kandúr volt. Amikor a tömeg közelébe ért, kiabálva adta tudtul mindenkinek: – Nyugalom, testvéreim, nyugalom! Telefonon kihívtam a tűzoltókat, a mentőket, a rendőrséget, az állatorvost és a polgármestert! Mindjárt itt lesznek, és megmentik Sünit… Ám ekkorra az állatok előhada, gallyakkal ütögetve az avart, már kioltotta a tüzet, jobban mondva tüzecskét.

Valójában csupán néhány száraz levél égett, azok lángját is a levélboglyától elfelé fújta a szél. Hála Kiskacsónak, a rossz oldalon gyújtotta meg az avart…

– A felmentő csapatok itt lehetnek minden pillanatban! – kurjantott az érkező kandúr, és lehuppant egy kisebb avarkupacra.
– Aúúúú!! – csak ennyit lehetett hallani, miközben Dirr-durr két méter magasra emelkedett a levegőben. Amikor földet ért, a hátsójára tapadt labdafélében többen felismerték Sünit, aki kéjesen nyújtózkodva, ásítozva körbehordozta szemeit az állatseregleten.
– Nahát, ilyen tréfás tavaszi ébredésben még nem volt részem! Kitört a hahota. És mit tehetett Dirr-durr Kandúr? A csípős fájdalomtól könnyes szemmel velük nevetett.

Somogyvári D. György