Vadasparki mesék

Igazi Nyuszi gondterhelt arccal nyargalt fel s alá az erdészlak dolgozószobájában. Háta mögé kulcsolt mancsaival, felhúzott szemöldökével, kissé hajlott tartásával éppen úgy nézett ki, mint Öveges professzor a Nagy Gondolat kiötlése előtti pillanatokban. Csupán a drótkeretes szemüveg hiányzott az orráról.

Az asztal tetején Dirr-durr Kandúr az évek óta kikapcsolt telefont vigyázta. Fekete bundájából lámpásként világítottak zöld szemei. Tekintetével a nyúl mellett masírozó Micikét követte. A mezei egér, mint Igazi Nyuszi apró árnyéka, hátratett kezekkel, gondterhelt arcocskával próbált lépést tartani a vadasparki állatok vezérével.

– Makkocska, kelbimbó, kupica, pácban van Igazi Nyuszika – ismételgette a nyúl.
– Inciri-finciri fakanál, Micike valamit kitalál – kontrázott a mezei egér.

A kandúr feje úgy járt ide-oda, mint teniszmeccsen a nézőké. Piros nyelve néha körbeszaladt a szája szélén. Akárhogy vesszük, mégis csak egy macska volt, s amaz odalent egy egér. S az köztudott… Ám ebbe most ne menjünk bele. Hisz Dirr-durr Kandúr és Micike jó barátok voltak. És azoknak számítottak a többiek is, az ablakpárkányon rostokoló Kiskáró, a varjú és a sarokban egymás mellett heverő Vulpi, a róka és Donga, a zöld erdei kígyó. A szobában olyan volt a hangulat, mintha fekete felhő csüngött volna alá a mennyezetről. Nagy gondban voltak. Kisbőke, Rongyos bölényék serdülő fia két nap óta úgy köhögött, hogy nemcsak ő, de a szülei sem tudtak pihenni. Az pedig köztudott, ha Rongyos bölény ingerült lesz valamiért, abból nem sok jó származik. Lexi, a bagoly, akinek a legjobb memóriája volt a vadasparki állatok közül, végigfuttatta a lehetőségeket az agyában.

– Szamárköhögése van – szólalt meg végül hosszas hallgatás után, és a nyomaték kedvéért suhintott néhányat a szárnyaival.

Na, ezen Tudós, az elemózsiás kordét húzó szamár húzta fel az orrát. Sértődötten tagadta a kapcsolatot.

– Csak nem gondolod, Nyuszi, hogy én fertőztem meg? Amióta az eszemet tudom, nem voltam beteg, becsületszavamra, azaz iámra mondom.

Akárhogy is nevezzük Kisbőke köhögését, a kérdés az volt, ki tudja meggyógyítani a kisbölényt. A kordé bakján ülő, mogorva arcú, dülledt szemű vadászra nem lehetett számítani. Állatok vonatkozásában ő csak annyit tudott, mely részükre kell célozni puskájával a biztos találat reményében.

Gyógyítani? Állatokat? Ugyan má’… – legyintett, mint amikor valaki legyeket hesseget. A gondnokok közül valaki tán érthetett a betegségekhez, ám napok óta egyetlen egyet sem láttak.

Csupán a kétbalkezes gyakornok ápoló sürgött-forgott körülöttük. Bár lelkiismeretesen és lelkesen végezte a munkáját, még nem sokat tudott az állatorvoslásról. Ráadásul a bajok sűrűsödtek. Bamba, a kajla őzgida csöpögő orral, tüsszögve kucorgott magányos karámjában, Ordi, a farkas tüskébe lépett és keservesen sántikált, Szúrósszemnek, a parlagi sasnak a szemébe ment valami, Boróka, Mafla muflon torkos báránykája pedig elcsapta a hasát az éretlen borókabogyóktól. Most, hogy Gyula bá’, az öreg erdőkerülő távol volt az afrikai expedícióval, egyre-másra kiderült, milyen segítség volt az állatok számára. A legritkább esetben kellett valakit orvoshoz vinni. A jó öreg majd’ mindenkit maga gyógyított meg.

„Most mi lesz?” – ült a nagy kérdés az állatok szemében. „Ki tudja, miféle fuvallatok ólálkodnak körülöttünk a budakeszi erdők sötétjében?”
– Ahogy az Emberek mondják, ez bizonyára csak a jéghegy csúcsa, makkocska – dünynyögte félhangosan Igazi Nyuszi.

Micike hirtelen a homlokára csapott:

– Megvan! – és táncra perdült a nyúl lábai körül. – Inciri-finciri fakanál, Micike mindent kitalál!

Pihegve elmagyarázta a többieknek, néha, amikor a dolgozószoba sarkában lévő lyuklakása előtt üldögélt, megfi gyelte az erdészt, amint egy fémdobozból krémeket vett elő, és azokkal kenegette a beteg állatokat.

– Megismered azt a dobozt? – torpant meg Igazi Nyuszi.
– Igen! A tetejére két keresztbe tett, nagyon vörös hámozott répa van festve… Megkeresem!

S azzal eltűnt a kamrában felhalmozott felszerelések kupacában. Nemsokára fojtott cincogás hallatszott a halom mélyéről.

– Megtaláltam! Húzzon ki valaki a farkamnál fogva!

Dirr-durr kandúr leugrott az asztalról.

– Bízzátok rám! Egér ügyben specialista vagyok…

Azzal befúrta magát a lim-lom alá. Néhány pillanattal később hátrálni pórbált. De nem ment. Igazi Nyuszi megragadta a farkát, s rántott egyet rajta. Odabentről kétségbeesett cincogás hangja hallatszott, de a macska nem került kijjebb egy tapodtat sem. Vulpi intett a fejével a kígyónak.

– Gyerünk!

Donga a nyúl derekára tekerte hosszú testének elülső végét, a hátsót meg összefonta a róka farkával. Vulpi elindult a szoba távoli sarka felé. A kígyó úgy szerepelt, mint egy rugó. Nyúlt, nyúlt, egyre vékonyabb, zöld pikkelyes szalaggá vált, s egyszer csak, cupp! – az állatvonat vége átrepült a szoba légterén. A szenes kályha hamutálcáján potyogtak egymásra. Micike csukott szemmel, félájultan tartotta a szájában a zsákmány fogantyúját. Ütött-kopott elsősegélynyújtó doboz volt, a tetején vörös kereszttel. Körülöttük mindenfelé lovaglócsizmák, nyergek, hevederek, kantárok és egyéb lovas felszerelések hevertek. Gyula bá’ legnagyobb szenvedélyének kellékei. Amiről Micike nem tudott, ebben az öreg fémdobozban az erdész marhabőrápoló kenőcsöket tartogatott. Más szóval: közönséges cipőkrémeket. A másikat, a gyógyszereket tartalmazó, fényes elsősegélydobozt magával vitte Afrikába…

Amikor Igazi Nyuszi felkattintotta a fémzárat, a fényesítő rongyok között három tégelyt talált. A fehér krémet tartalmazóra egy új-zélandi madár, a kivi volt pingálva, a feketére egy éjsötét színű macskaféle, a barnára egy amerikai bölény.

– Hm! – töprengett a nyúl a kobakját vakarva. Megrázta Micike vállát, aki csak most kezdte visszanyerni az eredeti alakját.
– Emlékszel, melyik gyógyszer mire való?

A mezei egér, fontosságának tudatában, egy pillanat alatt magához tért.

– Izé… ezek… a MINDJÓCSODÁK!
– Mind jó csodák?
– Igen. Azaz, majdnem. Mindenre Jó Csodaszerek.
– Mégis…
– Egyszerű.

A fehér krém a madarakat, a fekete a kis termetű, a barna a nagy testű állatokat gyógyítja.

– De mi a módszer?
– Hát…

A megfelelő krémet a beteg nyakának vékonyába kell dörzsölni, balról jobbra. Igazi Nyuszi elmélyedve ismételte Micike szavait.

– …vékonyába, balról jobbra… És mancsával aszerint kavargatta a levegőt.

Rövid tanácskozás után, az esti zárást követően Elk rénszarvas elhagyott pajtájában Igazi Nyuszi megnyitotta orvosi rendelőjét. A gyógyítás könnyebben ment, mint gondolta. Ordi talpából Kiskáró ügyes mozdulattal kihúzta a tüskét, Sasszem szemsarkából Micike a farka végével kihalászta a bogarat, Kisbőkével benyalattak egy játékvödörnyi mézet, Bamba, a kajla őzgidával megetettek egy egész citromot, míg Borókának le kellett hajtania egy bádogkancsónyi friss vizet. Természetesen mindenki kapott a mindjócsodákból a nyaka vékonyára, a neki megfelelő krémből, balról jobbra dörzsölve. Egyedül Kisbőkénél nem tudták eldönteni, mennyiben kis termetű és mennyiben nagy. A biztonság kedvéért kapott a fekete és a barna cipőkrémből is. Két nap múltán mindenki egészséges volt, mint a makk! A siker láttán Igazi Nyuszi hátradőlt az orvosi székben, a feje mögé tette a mancsait, és így szólt:

– Természetesen nincsen ingyen orvosi ellátás. A munkámért ulék jár tőletek.
– Ulék? – kérdezte meghökkenve Rongyos bölény a többiek nevében.
– Igen, igen. Látszik, hogy nem hallgattok rádiót. Az Emberek emlegetik minden pillanatban, gyógyításért jár ulék. Ők egy kicsit összemossák a két szót: járulék.
– És mi legyen az az ulék? – vette át a szót Ordi.

Igazi Nyuszi a pajta mennyezetére forgatta szemeit.

– Mondjuk… Harminc makk és három kelbimbó betegenként.

Nem rossz egy esti munkáért… Vadaspark népe egész éjjel a környéket túrta makkért és kelbimbóért. Hogy, hogy nem, napkeltére ott állt a két kupac ulék a nyúl kifutója előtt. Soha bőségesebb reggelit nem evett. Degeszre tömte magát a másfél száz makkal és a tizenöt kelbimbóval. Sejtitek, mi történt? Igazi Nyuszi három nap és három éjjel azt hitte, meghal. Soha nem tapasztalt kólikarohamok gyötörték, a látogatók nem tudtak megmaradni a közelében…

Pedig Micike és Kiskáró becsületesen kenegették a nyaka vékonyát mindjócsodával, mind a három tégelyből, balról jobbra dörzsölve, de az ő esetében Gyula bá’ cipőpasztája valahogy nem bizonyult igazi csodaszernek…

Somogyvári D. György