Vadasparki mesék

Majd mi megmutatjuk a világnak! – dörmögte maga elé Kisjanó, amint a karámok közti földúton ballagott a völgyben lévő erdészlak felé. – Meg ám! – kiáltott fel félhangosan, s karját behajlítva megugráltatta a muszkliját. Kiskáró, a varjú, aki az út menti kerítésen tollászkodott, ijedtében majd’ leesett a fűbe. Rebbenő szárnyakkal billegett a tüskés drót tetején, megrökönyödésében tátva felejtette pletykafészek csőrét. – Megmutatjuk a világnak? – tűnődött egy pillanatra. – De mit? Kisjanó muszkliját? Ugyan már… Kár, kár, kár, hogy nem kottyantotta ki a gyakornok-ápoló, miben töri a fejét. Hm… Biztos, ami biztos, azonnal el kell mondanom a többieknek, hogy a vadasparkban izgalmas dolgok vannak készülőben! Azzal felröppent, és sorra mindenkinek elújságolta, hogy valamit meg kell mutatnunk a világnak, de kár, kár, kár, még fogalma sincs, mit. Amikor Tudóshoz, a szamárhoz ért, és elmondta neki a hírt, bizalmasan közel hajolt, s úgy suttogta a nagy, szőrös fülekbe:

– Lehetséges, hogy Kisjanó benevezett egy testépítő versenyre? A szamár iázott hármat, aztán kitört belőle a hahota. Lelki szemei előtt megjelent a fiatal gondozó, akinek a lábai úgy lötyögtek a gumicsizmában, mint limonádés pohárban a szívószál. Részletesen elmagyaráztatta magának Kiskáróval, mit látott és hallott. Végül a homlokára csapott.

– Hát persze! Ez azt jelenti, hogy ki fogjuk hívni a világot valamire.
– Mire?
– Valamiféle vetélkedésre. Megmérettetésre.

„Húha”, gondolta magában Kiskáró, csak el ne felejtsem ezt a szót. Biztosan valami fontosat jelent, ha egyenesen Tudós szájából hangzott el. Elvégre egy szamár többet forog emberi körökben, mint egy dolmányos varjú. Udvariasan megköszönte a felvilágosítást, s azon nyomban újra kezdte pletykaköreit a parkban. „Míg el nem felejtem ezt a ’megmérettetés’ valamit” – suhant át az agyán.

Egy órával később az Oázis mentén lődörgő Süni észrevette a sivatagkarám fölött áthúzó varjút. – Segítség! – kiáltotta fejtetőt repesztő hangon – Eltévedtem! Kiskáró félkörívben leereszkedett hozzá.

– Megmérettetés lesz! – károgta még a levegőből. – Kihívjuk az egész világot…
– Nagyszerű, kedves Kiskáró – sipította a sündisznó. – Örülök a hírnek, de arra kérlek, hogy vigyél haza a hátadon!
– Kár, nagy kár, de most nem érek rá. Roppant sok dolgom van – tette hozzá fontoskodva, s azzal felkapott a levegőbe.
– Értesítem Kamillt, a tevét, hogy szükséged van rá! – kiáltott vissza a magasból, s azzal eltűnt Süni látóköréből. Kiskáró az erdészlak felé húzott. Puha szárnycsapásokkal a felső szellőzőnyílás fölé siklott. Szerencséjére az ablaktábla nyitva volt. Nesztelenül a párkányra vitorlázott. Arra az esetre, ha mégis észrevennék, úgy tett, mint akit teljesen leköt tollruhájának rendberakása.

A valóságban azonban minden szóra figyelt, ami odalent elhangzott. Hiszen jól sejtette, amit előre is sejtett. A vadaspark állatbizottsága már ülésezett Gyula bá’ tölgyfaasztala körül. A varjú élt-halt a hírekért, és azért, hogy elsőként értesítse a park népét mindenről, ami a tudomására jutott.

Szokása szerint Kisjanó, a gyakornok-ápoló az öreg erdész karosszékében himbálódzott. Előtte, az asztal lapján ücsörgött Igazi Nyuszi, Dirr-dúr kandúr és Micike, a mezei egér.

– Nos, kedves barátaim, olimpiára készülünk – kezdte Kisjanó kertelés nélkül. Dirr-dúr kandúr elhúzta a száját.

– Miárr megint? – nyávogta. – Oulyan uunalmas… Odafönt, a szellőzőablak párkányán Kiskáró oly lendülettel kapta fel a fejét, hogy kitépett egy tollat a melléből. Észre sem vette. A pihe lágyan himbálódzott a csőre sarkában.

– Ezt az olimpiát mi rendezzük, a vadasparkban! – emelte fel hangját a gyakornok-ápoló.
– Megmérettetünk! – kiáltott le önkéntelenül Kiskáró a párkányról. Kisjanó egy pillanatra elámult ekkora tudomány hallatán (mégiscsak egy varjúról volt szó!), aztán felderült az arca.
– Ez az! Megvan a jelszavunk: „Megmérettetünk!” Gratulálok, okos ötlet, Kiskáró!

A varjú szaporán pislogva, szerényen széttárta szárnyait. A bizottság tagjait is elfogta az izgalom. Így már más! Ha ők rendezik, akkor ennek a kis parknak a lakói is bővelkedni fognak aranyérmekben, akár-kár a kínaiak Pekingben.

– Majd mi megmutatjuk a világnak! – állt fel a karosszékből Kisjanó, és megtáncoltatta jobb karja muszkliját.
– Majd mi megmutatjuk a világnak! – doboltak farkincájukkal az asztal tetején az állatbizottság tagjai.
– Ezennel ünnepélyesen kinevezem magam a VOB, vagyis a Vadasparki Olimpiai Bizottság elnökévé – tette csípőre pipaszár karjait Kisjanó. A bizottság némi habozás után kórusban válaszolt.
– Éljen Kisjanó állatgondozó, a VOB elnöke!

A „gyakornok” kifejezést valamiért nem merték hozzátenni…

– Akkor ma este, zárás után a Kétszáz Literes Hordónál lehet kvótát szerezni – jelentette ki ünnepélyesen az újdonsült VOB-elnök, és berekesztette a tanácskozást. A három küldött tanácstalanul nézett össze. Kvótát? Mire felocsúdtak, Kisjanó már kiviharzott az erdészlakból.
– Ti tudjátok, mi az a kvóta? – suttogta Micike kifelé menet. Igazi Nyuszi inkább érezte, mint látta a rá szegeződő, kérdő tekinteteket. Kihúzta magát, megköszörülte a torkát.
– Hm. A kvóta… a kvóta az olyan, mint a… – kezdte az ujjait pattintgatva. – Tudjátok, pontosan úgy néz ki, mint egy…, óh, ha eszembe jutna a neve…
– Asszem, az egy kottafajta, amellyel nótát lehet szerezni – vetette közbe Micike.
– Hát persze, minden olimpiának van egy slágere, erre célzott Kisjanó! – derült fel a macska ábrázata.
– Kvóta, kotta, nóta, roppant hasonlóan hangzanak…

Mialatt a bizottság tagjai ekképpen elmélkedtek, Kiskáró, a varjú már messzi járt a hírrel: saját olimpiát rendezünk! Megbolydult a park, lakói izgatottan dugták össze fejeiket a kifutókban, ki milyen sportot válasszon.

Voltak, akik nem vesztegették az idejüket. Az utolsóként távozó látogatók megtorpantak a kapufélfa alatt a szerteszét rohangáló, ugráló, vágtázó, szökdelő állatok láttán. Egy ősz bajuszú nagypapa meg is jegyezte az unokájának:
– Olyan érzésem van, mintha edzőtáborban lennék…

Nem tudta, milyen közel jár a valósághoz. A nap még le sem nyugodott, az állatok már a Kétszáz Literes Hordó körül szorongtak. Még Süni is megjelent, akit nem sokkal korábban Kamill teve mentett ki a sivatagkarámból.

Kisjanó két kézzel tört utat a tömegben. Mire sikerült felállnia a hordó tetejére, nem tudott szóhoz jutni. Az olimpiai aranyéremmel járó tízszeres napi adag jutalom türelmetlenné tette az állatokat. Mindenki egyszerre kiabált.

– Faltörő kos számban indulok!
– bégetett Mafl a mufl on.
– Rendezzünk sakkolimpiát! – huhogott Lexi bagoly.
– Engem a kerítésugrás érdekel!
– bőgött Agancs, a gémszarvas.
– Engem az egér-derbi – nyivákolt Dirr-durr Kandúr (amire Micike hátán végigfutott a hideg).
– Benevezek az ezerötszáz méteres nyúlhajszára! – vakkantotta Vulpi róka (ekkor Igazi Nyuszi bajsza kezdett remegni).
– A kétszáz méteres síkturkáló mellé teszem a nevem! – röfögte Vackor, a vaddisznó.
– Legyen az ötszáz méteres fűsiklás az én számom! – sziszegte Donga, a zöld erdei kígyó.

És így tovább.

Képzelhetitek a káoszt a hordó körül! Kisjanó feltette mindkét kezét.
– Mindenekelőtt kvótát kell szereznünk! – kiáltotta túl a zsivajt.
– Így szól az olimpiai szabályzat!

A beállott csendben egy vékonyka hang hallatszott fűmagasságból.

– Mi az a kvóta?

Többen felismerték Sünit az ártatlan kérdezőben. Kisjanóval megfordult a világ. Elfelejtette megnézni a szabálykönyvet! Helyesebben, előző este a kvótát magyarázó oldalon aludt el…

– A kvóta, kedves barátaim, a kvóta az egyfajta… lutri! Tudjátok, amolyan szerencsehúzás! Kisjanó fellélegzett, hogy sikerült kivágnia magát a csávából. Most már maga is elhitte, amit mondott. – Papírdarabkákra felírjuk az olimpiai sportokat, betesszük azokat egy kalapba, majd mindenki húz egyet, és abban a sportágban fog szerepelni, amelyik a papíron áll. Ez így igazságos. A hold is feljött, mire kiböngészték a szabálykönyvből azokat a sportokat, amelyek alkalmazhatók a vadasparki környezetben. Senki sem akart elsőként húzni Gyula bá’ kölcsönvett, nyúzott erdészkalapjából. Végül is Micike, a mezei egér furakodott előre.

– Majd én elkezdem – cincogta, és parányi mancsával a kalapba nyúlt. Amikor kibontotta a papírt, először elkerekedtek a szemei, majd olyan cincaj-kacajba tört ki, hogy úgy kellett leemelni a Kétszáz Literes Hordóról.

Hogy mi állt a papíron? Legközelebb elárulom, kedves gyerekek…

(Somo)