Vadasparki mesék

Tán emlékeztek, gyerekek, Vadasparki hogy Kiskáró, a pletykafészek varjú csúfosan megjárta, amikor bizalmasan meg akarta súgni Sasszemnek, a vadasparki légierők parancsnokának, hogy a mélyen tisztelt állatbizottság tagjainak fogalma sem volt az olimpia előtt, mire szolgál a teve púpja. Suta szárnymozdulattal magára csapta a sas röptetőjének ajtaját, s mivel a házigazda éppen éjjeli őrjáraton volt, hajnalhasadtáig magában kuksolt a rácsok mögött. Szégyellte is magát a kis dolmányos, s nemhogy károgni, de mukkanni sem mert, hisz tudta, a park állatai számára senki sem olyan mulatságos, mint az, aki pórul jár, miközben abban sündörög, hogy társait bemártsa a többiek előtt.

Sasszem a felkelő nap sugarainak szárnyán érkezett haza. Nem hiába érdemelte ki nevét Gyula bá’-tól annak idején, már a kora reggeli bárányfelhők alatt keringve „kiszúrta” az ismeretlen, fekete pontocskát az otthonában felállított, kiszáradt tölgyfa egyik karján. Széles körökben vitorlázott alá, s nemsokára felismerte a varjút.

– Hát te mit csinálsz itt, Kiskáró? – kérdezte, miután súlyos szárnycsapásokkal fékezve röptét a ketrec tetejére ereszkedett. – Hát tudod, azaz, kááár, hogy nem tudod, az úgy történt…

– Ismét valami pletykával sündörögtél éjnek idején a karámok között? – vágott közbe türelmetlenül Sasszem. Hangja úgy csapott a park csendjébe, mint kardpenge a tó tükrébe. Kiskáró majd’ leesett a vaskos ágról. Megrebbentette szárnyait, hogy visszanyerje egyensúlyát.

– Nem… azaz, igen… – sipákolt ijedtében elváltozott hangon.
– Tudod, azt hallottam, hogy…
– Nem érdekel, mit hallottál – fortyant fel a helyi légierők parancsnoka.
– Inkább azt mondd meg, hogy merészeltél kizárni engem a saját otthonomból?!
– Én nem… akartam – horgasztotta le fejét Kiskáró. – A ketrecajtó véletlenül csapódott be utánam. Engedj ki, kérlek…
– Ha akarnám, sem tudnám kinyitni az ajtót! Meg kell várnunk Kisjanót vagy Gyula bá’-t.
– Ó, be kár-kár… – kezdett siránkozni a varjú.
– Maradj veszteg! – rikkantott rá a sas fojtott hangon. – A nyavalygásoddal felébreszted az egész parkot. Én elmegyek a te röptetődbe, és szundikálok egy órácskát… A hangodat se halljam!

Sasszem még visszaszólt a levegőből: – Remélem, a saját ajtódat nyitva hagytad… Mi mást tehetett Kiskáró, kerregve-károgva magában balszerencséje fölött fejét a szárnya alá dugta, s maga is elszundított.

Történt, hogy Gyula bá’ és Kisjanó délelőtt váratlanul értekezletre lett hivatalos, s e reggel a segédszemélyzet nyitotta ki a vadaspark nagykapuját a látogatók számára. Nagy zsibongás közepette kisiskolás csoport érkezett.

A nebulók osztálykiránduláson voltak a szigorú kontyot viselő tanító néni kíséretében. Az előző nap a madarakról beszélgettek, most kihozta tanítványait, hogy élőben is lássák őket, s visszatérve az osztályterembe rajzokat készíthessenek róluk. A tanító néni, aki egy kicsit rövidlátó volt, kétrét görnyedve böngészte az első madárketrec aljára erősített táblát.

– Figyeljetek ide, gyerekek! Azt mondja, dolmányos varjú, ismertetőjele a szürke mellény, egyenes, erőteljes csőr…

Csönd legyen, Dani! Azt mondja, alig nagyobb a galambnál, rovarokat eszik, madarak tojásait, apróbb hüllőket… Na, lássuk, hol is van?

A tanító néni kiegyenesedett, de még mielőtt körülpillanthatott volna, suhogó hangot hallott, az alacsony, őszi napot eltakarták egy ijesztően nagy madár szárnyai. Sasszem a gyermekcsoport közvetlen közelében landolt, a rács belső oldalán, s kíváncsian szemezgetett az apróságokkal. A vadasparki légierők parancsnoka imádta a gyerekeket. Amazok ezt azonnal megérezték, s visongva, egymást túlkiabálva köszöntötték a nagytestű, barna tollú madarat. Egyedül a tanító néni állt elhűlve, földbe gyökerezett lábakkal.

– No de ilyet! Hogy ez alig nagyobb a galambnál? Itt valami… Nézzétek, a csőre sem egyenes… És hol van a szürke mellénye? Itt valami tévedés lesz… ugye, egyetértesz, Viktória drágám? Dani, már megint kiabálsz…

– De tanító néni, ez egy…
– Mi ez, kisfi am?
– Ez egy sas!
– De hát ide az van írva, hogy dolmányos varjú…
– Ez akkor is egy sas, tanító néni!

A zsibongást mintha elvágták volna. A gyerekek megigézve méregették Sasszemet. Legtöbbjük ez ideáig csak mesékből vagy Fekete István bácsi könyveiből ismerte a honi madarak királyát.

Sasszem, mintha megértette volna a pillanat ünnepélyességét, kitárta a szárnyait, és néhány suhintással a magasba emelkedett, már amennyire Kiskáró szűk reptetője engedte.

Eközben Kiskáró édesdeden szunyókált a sas házában álló száraz tölgyfa csúcsán. Ő is a gyermekzsivajra ébredt fel. A kiránduló osztály most őt vette körül, a tanító néni itt is az ismertetőtáblát kereste.

– Aha, gyerekek, megvan… Azt mondja, parlagi sas, barna tollú, vállán két fehér folt, sárga tövű, kampós csőr… Bálint, ne csépeld Karcsikát! Nem látod, hogy a tudásszomj hajtja őt az első sorba? Szóval, azt mondja a tábla, hogy pockot, süldő nyulat vadászik, de kedvenc eledeléből, az ürgéből egyre kevesebb van a mezőkön…

– Kár, kár, kááár… – hallatszott valahonnét a közelből.
– No lám, Dani, egyetértesz velem? – ragyogott fel a tanító néni arca.
– Nem én szóltam, tanító néni! – kiabált előre Dani.
– Hanem?
– Az a varjú, odafent a fán.
– Varjú? A tábla szerint parlagi sasnak kell itt lennie…
– Az akkor is egy varjú! – makacskodott a kisfiú.
A tanító néni a homlokára csapott.
– Most már értem! Elcserélték a táblákat! Visszafelé szólunk Gyula bá’-nak…

Kiskáró, aki eddig kissé kááár-kárörvendően figyelte a látogatókat, s magában kuncogott a felfordulás láttán, amit okozott, az utolsó szavak hallatán úgy tottyant le a magasból, mint egy túlérett, hatalmas szilva. Habár nem értett az emberek nyelvén, az öreg erdőkerülő nevét kihallotta a beszélgetésből, s azonnal megértette az idős hölgy szándékát.

– Még csak az kellene, hogy Gyula bá’ megtudja, mibe keveredtem fecsegő nyelvem miatt… Hetekig rostokolhatok egy kalickában, papagájokkal és kanárikkal összezárva!

Hirtelen egy ötlet villant át az agyán. Felugrott, kidüllesztette a hasát, s pöckös tánclépésekkel ugrálva így énekelt: „Kár, kár kár, / Az ajtón van egy zár! / Ám ha lenyomod a kilincset, / Már nem is zár a zár!”

Természetesen a gyerekek sem értettek az állatok nyelvén, csak annyit láttak, hogy egy szürke mellényes varjú igen furcsán ugrabugrál, miközben förtelmesen károg, de ez is roppant mód tetszett nekik. Még a tanító néni is mosolygott, igaz, csóválta is hozzá a fejét.

– Ezek a mai varjak…

Egyedül rosszcsont Dani figyelte komoly szemekkel a madarat. Egyszerre minden megvilágosodott előtte. Hát persze! Ez az! Jól nevelten feltette a kezét.

– Mi van, Danikám? Ismét felfedeztél valamit? – kérdezte a tanító néni jó kedélyű kötekedéssel.
– Igen, tanító néni!
– Hadd halljam!
– Ez a varjú mondani akar nekünk valamit…
– Ugyan mit, Dani?
– Hogy nyissuk ki a reptető ajtaját.
– De akkor elrepül…
– Nem fog elrepülni, tanító néni! Visszatér a saját madárházához.

Kinyitjuk annak az ajtaját is, és a két madár helyet cserélhet. Mindegyik visszakapja az otthonát! És az utánunk jövő látogatók nem zavarodnak össze…

A tanító néni néhány pillanatig elgondolkodva méregette Danit a szemüvege fölül. Aztán bólintott.

– Azt hiszem, igazad van, Danikám. Úgy is lett. A két madár gond nélkül elfoglalta saját otthonát.

Mire Gyula bá’ öreg terepjárója bepöfögött a főkapun, minden a helyén állt, mintha ez a kis incidens meg sem történt volna. Sasszem éppen olyan flegma arccal nézegetett le a száraz tölgyfa legfelső ágáról, mint bármely másik napon. Kiskáró, habár arra gondolt, hogy kááár-kááár, amiért meg kell tennie, de azon nyomban megfogadta, hogy egyszer s mindenkorra felhagy a szüntelen pletykálkodással.

Sem az öreg erdész, sem a gyakornok-ápoló nem értette, miért lettek a park lakói néhány nap múltán oly kiegyensúlyozottak és jó kedélyűek.

Mi azonban tudjuk, nem igaz, gyerekek? Javaslom, maradjon a közös titkunk továbbra is.

Somogyvári D. György