Vadasparki mesék

LI-kettő egyre alacsonyabban körözött a Budakeszi Vadaspark fölött. A két propeller brummogása betöltötte a parkot körülvevő erdőket, sétányokat, a visszhangjuk úgy pattogott ideoda a Kakukk-hegy és a Nagy-Hárs-hegy csúcsai között, mint egy pingponglabda.

Az arra járó kirándulók nem tudták mire vélni a dolgot. Sokan leültek a fűbe, s várták, hogy elkezdődjön a vasárnapi légi parádé. – Bizonyára ejtőernyősök készülnek ugrásra – vélte valaki, s fontoskodva hozzátette –, ma tökéletes az idő ilyesmire…

Mások is megtorpantak, és a szemüket leárnyékolták kezükkel. Nem akarták elszalasztani a pillanatot, amikor az ugrók elhagyják a gépet.

– Úgy hiszem, problémájuk van. Leszállóhelyet keres a pilóta… – szólalt meg mély hangon egy nagy darab, kövér ember, s erre még többen megálltak, és lélegzetvisszafojtva figyelték kettő útját a levegőben. Emberek általában fölöttébb kíváncsi természetű lényekké válnak, ha azt feltételezik, valaki bajban van.

Képzeljétek a meglepetésüket, amikor az egyik oldalsó ablak legördült, s egy igazi teve dugta ki rajta a fejét! Bár Manó, a pilóta egy Trabant sebességére lassította LI-kettőt – hiszen a régi repülőgépekkel még ezt is meg lehetett tenni! –, a menetszélben úgy libegett Kamill feje, mint babakocsira kötött lufi . Meg kell adni, a Szahara szülötte hősiesen viselte a repülőutat, annak ellenére, hogy először ült repülőgépen – de hogy is lehetne tériszonya valakinek, aki egész életét a sivatagok végtelen terében töltötte? Igaz, egy pillanatra meglepődött, midőn a magasból lepillantva az embereket apró pontocskáknak látta, ám mire sikerült visszarángatni zsiráfméretekre megnyúlt nyakát az ablakból, flegmán csak ennyit mondott:

– Még nem érkeztünk meg. Egyetlen sivatagot sem látok. És folytatta a kérődzést, amit egy pillanatra sem hagyott abba az utazás alatt. Gyula bá’, aki a közelében ült, halotta a megjegyzést. Elvörösödő nyakkal fordult hátra:

– Hányszor mondtam, Kamill, ha velünk akarsz maradni, le kell mondanod a sivatagokról! Nem csak homok van a világon. Nézz körül – hegyek, fák, rétek, madarak, utak, emberek mindenfelé! Ez a mi életünk. Azt mondtad Egyiptomban, ragaszkodsz hozzánk. Még soha olyan jól nem érezted magad életedben, mint velünk. Nos, akkor nincs más választásod! Velünk fogsz élni a vadasparkban…

Kamill morcosan bámulta a semmit az üvegablakon keresztül.

– Haza akarok menni – böffentette, és a közérthetőség kedvéért, igazi vadteve módra, elordította magát:

– Ha-za a-ka-rok menni! Az utastérben ekkor már minden szem rá és Gyula bá’-ra szegeződött. Az öreg erdőkerülő fölpattant, s látványosan megvakarta golyó simaságú kobakját.

– Rendben! – mondta végül, és az ülések között előreindult, a pilótafülke felé. Az éppen fordulóban lévő repülőgépen két kézzel kellett kapaszkodnia a háttámlák között.

– Manó! Visszafordulunk! Kamill meggondolta magát. Irány Kairó! – kiáltotta a fülke küszöbén, talán egy kicsit túl hangosan. Manó elképedve bámult vissza rá.

– De hát, Gyula bá’… nincs annyi üzemanyagunk…

– Psszt! – pisszegett rá az erdész, ujját az ajkára téve. A nyomaték kedvéért még a pilótára is kacsintott. Fennhangon csak enynyit mondott.

– Semmi „de hát, Gyula bá’”! Azonnal visszaindulunk Egyiptomba! Nincs szükségünk olyan tevére, aki úgy viselkedik, mint egy makacs öszvér. Ilyen barát nem kell nekünk!

– Oké, főnök – válaszolta Manó, és füttyentgetve rálépett a kormánypedálra. LI-kettő éles ívben dél felé vette útját.

– Vasárnapi vicc volt – mondták a turisták odalent, és csóválgatták a fejüket. Sajnálták, hogy elmarad mindaz, amit elképzeltek az alacsonyan szálló repülőgéppel kapcsolatban. Mennyit mesélhettek volna arról az akármiről a szomszédoknak!

– Állatkerti különjárat lehetett, külföldről érkezett látogatók számára – jegyezte meg valaki, és ebbe mindnyájan belenyugodtak.

Eközben, először a repülőút alatt, Kamill szájában megállt a csuma. Egy elejtett szó ütötte meg a fülét. Helyesebben egy mondatocska az erdész szájából. „Ilyen barát nem kell nekünk”, mondta Gyula bá’…

A teve szeme előtt végigpergett mindaz a sok kaland, amit együtt éltek át Afrika sivatagaiban. A Szaharában, a Kalaháriban, a namíbiai homokdűnék között. Eszébe jutott, amikor Kari és Vali elfáradtak az oázislátogatások során, és a hátán vitte vissza őket a szálláshelyükre, a beduinsátrak közé. Nem, nem, ezt nem lehet elfelejteni! Valójában nem szabadna elfelejteni, az ikrek mennyire elhalmozták őt a szeretetükkel.

Óvatosan arra fordította a fejét, ahol a gyerekek ültek Apával és Anyával. Legnagyobb megdöbbenésére tekintete találkozott Kari és Vali kerekre nyílt, könynyes szemeivel, amelyekben néma könyörgés ült: „Ne hagyj itt bennünket… Kérünk szépen!”

Igen, igen, fűzte tovább gondolatait a teve, Mahmud, barátok közt Mahmud jó gazdám volt, de ilyen barátaim soha az életben nem lesznek többé. Mély levegőt vett, még egyszer kitekintett az ablakon, majd recsegő hangján mordult egyet:

– Meggondoltam magam.

– Jól van, Kamill, nyugodj meg. Már kiadtam az utasítást. Útban vagyunk a piramisok felé… Gyula bá’ alig bírta visszafojtani örömét. Hiszen tudta, mit szándékozik mondani a teve, de úgy tett, mintha félreértené.

– Hm. Úgy értem, ismét meggondoltam magam…

– Vagyis azt akarod mondani, hogy…

– Azt akarom mondani, hogy veletek maradok. Még az elválás gondolatára is tengeribeteg lettem. Pedig én voltam a sivatag hajója, haha… – tette hozzá Kamill, és hogy zavarát leplezze, folytatta a kérődzést, mintha mi sem történt volna.

Az utastérben kitört az éljenzés. Mindenki a teve üléséhez tódult, és sajgó nyakát szorongatta. A kupacra ráugrott Lompos, a komondor, az ő hátára Tádé, a szálkástacskó. Neki már csak Kamill orra jutott, azt nyaldosta túlcsorduló örömmel.

Gyula bá’ csak az ujjával körözve adta le a jelet Manónak – vissza lehet fordulni Budakeszi felé. Mire a gép a vadaspark fölé érkezett, a park lakói csak az ablakból kidugott fejeket, az integető kezeket, mancsokat és patákat látták. Kisjanó, a gyakornok-állatgondozó elemében volt.

Karámtól karámig rohangált, s úgy vezényelte az állatok kórusát, mint egy karmester. Volt is odalent rikkantás, vijjogás, kurjantás, huhogás, ugatás, bőgés, visítás, cincogás, nyivákolás, röfögés, és amit akartok. Akár hiszitek, akár nem, ezek mindegyike csak egyetlen szót próbált az égbe kiáltani:
– MEGJÖTTEK!

Ők, az állatok pontosan értették egymás szavát, csupán a látogató emberek csodálkoztak egy kicsit ezen a különös viselkedésen, amivel még soha nem találkoztak. Érezték, valami kedves eseménynek a tanúi, de nem voltak képesek rátapintani a lényegre. Mit tehettek mást? Fényképeztek, míg a masináik teli nem lettek a sok-sok állatképpel.

Hazatérve este egymásnak mutogatták a felvételeket, ám fogalmuk sem volt arról, hogy a vadaspark történetének eddigi legszebb pillanatait örökítették meg…

Somogyvári D. György