Vadasparki mesék

Kisjanó, a gyakornok-állatgondozó csodálta főnökét, mint Winnetou a bálványszobrot. Bár nem töltött sok időt együtt Gyula bá’-val – hisz nem sokkal a Vadasparki Afrika Expedíció elindulása előtt csatlakozott a park személyzetéhez –, az a néhány nap is elegendő volt, hogy eldöntse, felnőttkorára pontosan olyan okos és tapasztalt erdész akar lenni, mint az öreg erdőkerülő.

Számára mesébe illő történetnek tűnt, hogy valaki egyszerűen elrepül Afrikába, s visszatér egy igazi púpos tevével! Behunyta a szemeit, s látta önmagát mint az afrikai bozótvilág rettenthetetlen vadőrét, ki bármerre veszi útját, állatok serege kíséri, mint hajdani fejedelmeket az udvar népe. Még a gondolatára is beleborzongott, milyen jó érzés lehet az esti tábortűznél megbeszélni a napi híreket az állatok királyával, az oroszlánnal. Ha pedig úgy esne, attól sem rettenne viszsza, ha meg kellene dorgálnia a hiénát, amiért ismét elcsente a gepárdcsalád vacsoráját. Mindeközben meghitten cirógatná a lába előtt doromboló éjfekete puma kobakját, és…

Az irodában csörömpölni kezdett a régimódi tárcsás telefon. Kisjanó riadtan nyitotta ki a szemeit. Meghökkenve pillantott kinyújtott karjára. Esküdni mert volna, hogy egy pillanattal korábban a puma fekete fejbúbján nyugodott a tenyere, most pedig a fényes, fekete készülék fülhallgatóját markolászták az ujjai.

– Csókolom… azaz, jó napot kívánok, a vadaspark beszél…

Az öreg erdész volt a vonal másik végén. Kisjanó tisztelettudóan felállt, s úgy ismételgette.

– Igen, Gyula bá’… Jól van, Gyula bá’… Értettem, Gyula bá’… Úgy lesz, Gyula bá’…

Mire visszahelyezte a hallgatót, három pár álmos szem meredt rá kérdőn.

Micikét, a mezei egeret, Dirrdúr Kandúrt és Igazi Nyuszit elnyomta a buzgóság a hirtelen támadt május végi hőségben. Lompos kutya egykori kosarában húzták az édes, délutáni szundit, amikor a telefon megszólalt.

– Megérkeztek Budaörsre – közölte velük Kisjanó, miközben a fejét vakarászta. – Három napig pihennek, s csak a hét végén jönnek ki a parkba. Gyula bá’ arra kért bennünket, szervezzünk valamifajta meglepetést Kamillnak. Hogy azon nyomban otthon érezze magát köreinkben. Hm. De mi légyen az?

Az állatbizottság tagjai felugráltak a gyalulatlan, nyekergő asztalra, és most már négyen vakarászták a fejüket.

Hm. Valóban, mi légyen az…? Micike törte meg a csendet.

– Addig én körbeszaladok, és elújságolom mindenkinek, hogy a hét végén leleplezzük Kamillt, a tevét.

El is iramodott volna, ha Dirrdurr Kandúr nem pördül villámgyorsan hátra, és ragadja meg a farkát.

– Nem leleplezzük, hanem meglepjük, te ostoba egér… – sziszegte felé villámló szemekkel. Micikének remegett a bajsza, mint egy elektromos fogkefe pamacsa. E pillanatban szívesebben lett volna egy egérlyukban, mint bármely más helyen a világon.

– Meg… meglepjük Kamillt, nem lelepjük… akarom mondani… Ne tekerd a farkincámat, Dirr-dúr Kandúr, kérlek, mert eltörik!

A macska fújt egyet, s eleresztette az egér farkát.

– Na jó. Szaladj körbe, és fontoskodj. Meg-le-pe-tés, érted, borsóagyú?

– A makkocskáját, hagyjátok már abba az örökös huzakodást – pirított rájuk Igazi Nyuszi. Olyat dobbantott hátsó ugrólábával, hogy kotyogni kezdett a telefon csengője.

– Nem viselkedtek bizottsági tagokhoz méltóan…

Micike felhasználta a pillanatot, s kisurrant az erdészlakból.

– Meglepetés, meglepetés, s nem leleplezés – cincogta félhangosan maga elé futás közben. Szörnyen félt, hogy ismét bakizik, és köznevetség tárgya lesz az állatok szemében.

Mindeközben LI-kettő valóban szerencsésen landolt a budaörsi reptéren, s komótosan otthona, a III. számú hangár elé gördült. A hatalmas, lepattogzott tolóajtók mögött várta őket, ponyvával letakarva, az öreg erdész hűséges, küllőkerekes automobilja, mellette az utánfutó a csomagoknak. A távolabbi, homályos sarokban csücsült Manó, a pilóta özönvíz előtti, oldalkocsis Norton motorkerékpárja.

Amikor LI-kettő légcsavarjai nagyot szusszantva leálltak, Manó, kezeit az ölébe ejtve, fütytyentett egyet, s porszemüvegét a homlokára tolta. Karesz felé fordult. A másodpilóta, hóna alatt elmaradhatatlan szerszámosládájával, kérdőn tekintett vissza rá.

– Cö-cö – cöcögött lelógó, ősz bajsza alatt Manó, és ide-oda ingatta a fejét.

– Hm-hm – hümmögött Karesz, a fejével beleegyezően bólogatva.

Hogy mit jelentett pilótanyelven ez a látszólag értelmetlen közjáték? Körülbelül ennyit: „Hát akkor, szervusz, pajtás, ezt is megcsináltuk. Együtt jóban, s együtt rosszban, túléltünk egy bolondos kalandot ezzel a jó öreg masinával. Ki tudja, repülünk-e még együtt, így hárman, de addig is sok-sok kéz- és lábtörést neked…”

Tapasztalt pilóták ekképpen kívánnak szerencsét egymásnak. Manó és Karesz összeütötték a tenyereiket a levegőben, s ugyanazzal a lendülettel rápaskoltak a kormánykerekekre is.

Mire az est leszállt, elpöfögött az automobil az ikrekkel, Karival és Valival, Anyával és Apával, a pórázra kötött Lompos komondorral és Tádéval, a szálkástacskóval, és persze Gyula bá’-val. Mögöttük köhögött füstfelhőbe burkolózva a terepszínűre festett Norton motorkerékpár, a nyeregben Manóval, míg az oldalkocsiban Karesz gubbasztott, ölében a szerszámosládájával.

Mindebből LI-kettő, a muzeális korú, kétmotoros repülőgép nem látott semmit. Orra előtt bezárultak a hangár vasajtói, ablakszemeiről mindössze egy csupasz villanykörte sápadt fénye verődött vissza.

A háttérben Sánta Özséb, az ügyeletes gépész tett-vett, halkan dudorászva magának. Kis idő múltán arra lett figyelmes, hogy meg-megrázkódnak LI-kettő testének szegecselt lemezei. Kíváncsiságtól hajtva odabicegett a repülőgéphez, és alumínium hasára tette a kezét. Néhány pillanatra visszafojtotta a lélegzetét.

– Hihetetlen. Még mindig forró az afrikai nap sugaraitól… – mormolta maga elé, majd fejét csóválgatva visszacsoszogott a munkapadjához.

Honnét tudhatta volna szegény Özséb, mi jár egy nyugdíjas kétmotoros fejében, ha még egyszer – s talán életében utoljára – átél egy ajándékba kapott, hihetetlen kalandot, s nincs mellette senki, akinek elmesélhetné?…

Éjjel egy órakor Kisjanó hirtelen felült ügyeleti ágyán, és felkiáltott:

– Megvan!

Diadalmasan égnek emelt karokkal a papucsába ugrott, s komikus bakugrásokkal körültáncolta a viharvert faasztalt.

– Megvan! Tudom már, mit csinálunk! Hogy ez nem jutott előbb az eszembe…!

A kutyakosárból egymás hegyén-hátán gurultak ki a park állatbizottságának tagjai.

– Mi van meg? – ciccantott Micike egér az álmosságtól szédelegve.

– Mit csinálunk? – harákolt fátyolos torokkal Dirr-dúr Kandúr.

– Mi nem jutott az eszünkbe? – makogta Igazi Nyuszi ásítozva.

Nagy nehezen feltornászták magukat az asztal tetejére. Ámulva figyelték a gyakornok-állatgondozó suta mozdulatait. Megbolondult szegény – motoszkált a gyanú mindegyikük fejében, de nem merték megkérdezni a fiútól, valóban így van-e.

Kisjanó lihegve az asztal végére könyökölt, és azt suttogta:

– Gyertek közelebb, elmondom a meglepetés titkos tervét. De egyelőre köztünk maradjon! A fejek összehajoltak. Valóban, egy szót sem lehetett hallani abból, ami elhangzott. Csupán azt lehetett látni, hogy a nyuszi kurta farka tiktakolásba kezd, a macskáé összepöndörödik, mint egy pillangó csápja, az egéré meg úgy vonaglik az asztal lapján, mint egy földigiliszta, amelynek lecsapta a fejét az ásó.

Örömükben tették? Meglepetésükben? Avagy félelmükben? Nemsokára kiderül…

Somogyvári D. György