A valóság ruhái fekete-fehérben

Mára a fotózás önálló művészeti ágnak számít, az Iparművészeti Egyetemen huszonhárom éve elindult a fotó szak is. A fotográfi a művészi oldalát űzők azonban nehéz helyzetben vannak: a jelek szerint csak nagy elszántsággal és munkakedvvel boldogulhatnak a pályán, anyagi megbecsülést általában a megrendelésre készített képektől remélhetnek. A fotós hivatás gyakorlásának sok szempontból különleges útját járja a kerületben élő Tatai Balázs és a pásztói származású Kohári Csaba.
A valóság ruhái
Jelenet 1. Felsőszölnök 1995

Tatai Balázs és Kohári Csaba alkalmazott fotográfusként dolgoznak immár tizenegy esztendeje a Kútvölgyi úti Pető intézet média- és oktatástechnológiai csoportjában. Ipari méretekben, évente ezres nagyságrendben készítik a képeket a mozgáskorlátozott gyerekek rehabilitációs óráiról, dokumentációs céllal. A Pető nemzetközi jellegéből adódóan gyakoriak a protokoll-látogatások is, ezeket riportfotókban örökítik meg és archiválják. (Nemrég az intézetes képekből állandó kiállításuk nyílt az A épületben.) Munkájukat megkönnyíti a digitális technika, amelyet 1998-ban kezdtek használni, a munkahelyről kilépve azonban egészen más fotográfi ai látásmódot és munkamódszert vallanak a magukénak.

A nyolcvanas években nagy népszerűségnek örvendő Másfélmillió lépés Magyarországon című ismeretterjesztő filmsorozat komoly indíttatást adott számukra a fotózáshoz még gyerekkorukban. A Rockenbauer Pál rendezte műsor helytörténeti ismeretekkel egybekötve mutatta be hazánk tájait, és az úgynevezett kéktúra útvonalain bárki végigjárhatta a filmben szereplő helyeket. Balázséknál a műsor nyomán rendszeres családi programot jelentettek ezek a kirándulások, ahová mindig magukkal vitték a fényképezőgépet is. Mára mindkettőjük számára igazi szenvedéllyé, életformává vált a természetben való fotózás, ami mindig megnyitja fantáziájukat az alkotáshoz.

A gépet olyankor veszik elő, amikor egy város vagy falu különösen magával ragadja őket. – A hely szellemiségét próbáljuk meg visszaadni, amit ott érzünk. Egy-egy helyszínre többször viszszatérünk, hogy új benyomásokat szerezzünk róla – meséli Csaba.

A valóság ruhái
A templomtorony és a biciklista

Bartók Béla zenéje is nagy hatással volt rájuk, ez ihlette Bartókinspirációk című metaforikus képsorozatukat, amelyben a táj egyegy részletén keresztül egy ember életútja rajzolódik ki születésétől a haláláig. A kiállítás anyagát a megnyitókon a zeneszerző muzsikájának kíséretében vetítették le az emlékév alkalmából, 2005-ben, Budapesten több helyen is.

Képeikkel céljuk a múlt feltárása, az elfeledett értékek felszínre hozatala, aminek kifejezésében nagy segítséget jelent a fekete-fehér film, mert „megállítja az időt” – ahogyan Balázs mondja. Van, hogy egy képkockára két felvételt készítenek, két időt helyeznek egymás mellé. Ez és olykor a témaválasztás némi szürrealista jelleget kölcsönöz munkáiknak.

– Létrehozható olyan valós képi elemekből összeálló látvány, ami már nemcsak az elemek felismerését jelenti a képen, hanem ezek összessége egy új valóságot is hordoz – magyarázza Balázs.

Kedvelik a képpárokat is, amelyekkel egy általuk kreált történetet próbálnak megfogalmazni. Épület- vagy emberábrázolásnál a megszokott statikus beállítások helyett csak egy részt mutatnak be, ez néha többet mond el magáról a tárgyról.

– A többit meg kiegészítjük fejben – teszi hozzá Csaba.

Tisztában vannak azzal, hogy az általuk gyakorolt, úgynevezett elvonult fotográfiai irány befogadása az átlagember számára nehézségekbe ütközik. Érzésviláguk, szociális érzékenységük, kulturális előismereteik mind-mind szerepet játszanak a megértésben, ezért kiállításaikhoz rendszerint megnyitó előadást fűznek. A három éve készülő, pálos kolostorokról szóló anyaguknál különösen fontosak voltak az előzetes ismeretek.

– A munka során beszélnünk kellett a téma szakembereivel, és szakkönyvekből precízen felkészülni – mondja Csaba.

Egyébként nem áll távol tőlük ez a mélyreható kutatómunka: 2004-ben elvégezték az ELTE művelődésszervező szakát is. Tipikus helyzet, hogy a megrendelésre készült fotóik közül az alkalmazó gyakran az ő ízlésüktől egészen eltérőt választja ki.

– Sokszor megélt helyzet: az általunk jónak tartott képet egészen más szempont szerint véleményezik, ilyenkor lehet átérezni, hogy a valóságnak több ruhája van – jellemzi a szituációt Balázs.

Szakmai körökben rendszerint elismerik a munkájukat. Saját kedvtelésükre készített fotóiknál kizárólag az analóg eljárást, ezt a ma már archaikusnak számító technikát részesítik előnyben. (Balázs időnként a fényképezőgép ősének számító lyukkamerát is használja.)

– A munkafolyamatban fontos, hogy mindent magunk csináljunk a képen, a keresőbe való komponálástól egészen a paszpartuzásig. Alapvetően szeretünk az anyaggal pepecselni, dolgozni. Nagy élmény, amikor az ember bemegy a sötétkamrába, elkészíti a fixírt. Megbeszéli a sötétben a másikkal a nagyítást, azt, hogy milyen tónusú legyen, milyen papírt használjunk hozzá. Számunkra nem az a fotósmunka, hogy a photoshopban megnézzük, jó-e a kép, kell-e rajta esetleg világosítani, megvágni, és utána kinyomtatni – mondja Csaba.

– Az „Iparon” megtanulhattuk, hogy tiszteljük a képet, amit elkészítünk – egészíti ki Balázs.

A valóság ruhái
Bartók-inspirációk

2000-ben elvégezték az Iparművészeti Egyetem kétéves fotós képzését. Erről szinte kérdezni sem kell őket, maguktól mesélni kezdenek.

– Segített abban, hogy kialakuljon egy határozott irányvonal, amiről nem térünk le. A fényképkészítés jelentését, jelenségét nagyon sok oldalról megmutatták. Számtalan képet nézettek velünk, rengeteget beszélgettünk, és sokat dolgoztattak minket. A tanárok nagyon nyitott lélekkel voltak irántunk. Aki azzal a szándékkal ment, hogy tanuljon, az rengeteg tudást felszedhetett. A képzés mellett nevelést is kapott az ember. Ha az utcán összefutunk egy tanárunkkal, az az első kérdés: „Dolgoztok?” A művészi vonalú fotózást értették ez alatt, s annyit jelentett: „Járod az utadat? Nem engedtél a ’48-ból? Nem adtad fel?” Hihetetlen szerencse, hogy azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk csinálni. Az akkori csoportból tizenhat emberből ez csak háromnak sikerült.

Az érettségi után fonódott össze az útjuk, amikor mindketten jelentkeztek az Állami Nyomda ipari fotós képzésére, hogy szakmát tanuljanak.

– Valamikor a kilencvenes években történt – emlékezik vissza Csaba.

Tényeket nehezen szednek össze, régen volt… A dátumokat keresgélik a fejükben, de a számukra fontosabb momentumok előbb az eszükbe jutnak, ilyenkor ömlik belőlük a szó. Pörög a nyelvük, rögtön felelgetnek egymás gondolataira. Mint két testvér. A lassan húsz esztendeje tartó ismeretség óta az idő felgyorsult, most derűvel és kedves nosztalgiával emlékeznek vissza az első találkozásukra.

– Egy hűvös, őszi reggelen ketten álldogáltunk az Állami Nyomda épülete előtt. Nekem volt egy almám, neki meg két cukra, vagy fordítva. Amikor kiderült, hogy mindketten ugyanarra várunk, Balázs ötletére elmentünk a Várba, a gótikus szobrok kiállítására – idézi fel Csaba.

Harminchét éves korukra egymáshoz formálódtak minden szempontból: túl azon, hogy a Petőben kollégák, barátok és alkotótársak, az élet úgy hozta, hogy szinte ugyanakkor lettek kétgyermekes családapák. A távolabbi jövőről nem esett szó. Az ő idejük a sokszínű jelen és a feltárásra váró, nekünk szóló múlt.

Burucs Tímea