Változatos díszfüvek

Pampafű

A díszfüvek sokáig méltatlanul mellőzött helyet foglaltak el a hazai kertekben, de a helyzet Európa nagyobbik felén sem volt jobb. A körülbelül egy évszázaddal ezelőtti időszakig a gyepen kívül egyetlen fű sem bizonyult méltónak arra, hogy a kétszikűek hegemóniáját megtörve önálló szerepet kapjon a díszkertekben, parkokban.

Aztán lassanként változott a helyzet, bár látványos áttörés nem történt. Mára azonban a kertekben előforduló és a kertészeti árudákban felbukkanó fűfélék faj- és fajtaszáma több százas nagyságrendre kúszott fel. Ebben a gazdag csoportban a sziklakerti, alig néhány centiméteres, párnás növénytől a négy és fél méter magas óriásig, az egynyáritól a dézsás növényen át az örökzöldig szinte minden megtalálható. Ráadásul a díszfüvek a kártevőkkel, kórokozókkal szemben ellenállók, általában igénytelenek, nevelésük nem kíván nagy szakértelmet, és tőosztással sikeresen szaporíthatók.

A Pennisetum nemzetség tagjai között több kerti növény eredetileg egynyári, azaz nálunk nem telel át, minden évben újra kell ültetni. A kínai tollborzfű azonban télálló! Keskeny, hosszú levelekből álló, laza csomója felett vöröses bugákat nevel, amelyek tetszetős, akár méter magas bokorrá teszik. Nyár közepétől egészen őszig virágzik, de utána sem veszti el díszítőértékét, mert megmaradó bugái még sokáig emlékeztetnek nyári szépségére.

Őshazájában nedves réteken él, ezért a kertben is kedveli a napos helyet, az üde talajt és a viszonylag jó tápanyag-ellátottságot. A nyári időszakban öntözést igényel. Tavasszal el kell távolítani az előző évi lombozat maradványát, hogy a növény szép formájú bokrot nevelhessen.

Csenkesz

A sűrű, ezüstös párnát nevelő deres csenkesz a sziklakertek növénye. Magassága mindössze néhány centiméter, de értékét nem mérete adja, hanem a kövek között megbúvó szürke párnája. Kifejezetten igényli a sziklakerti klímát, azaz a száraz, meleg, napos helyet. Nyár végén vékony szárakon neveli virágzatát, amely azonban szinte észrevétlen marad. Hosszú – és látszólag eseménytelen – élete alatt nem igényel különösebb gondozást, csak néhány évente a párnák megtisztítását, vagy az idős tövek visszavágását.

A japánfű nemes, elegáns megjelenésű növény, amely nem veszélyezteti, sőt szépségével inkább megajándékozza kertünket. A Miscanthus nemzetség tagjai közül kerül ki a mezőgazdaságban is termesztésbe vont nád, amely olyan erőteljes zöldtömeget nevel, hogy energetikai céllal érdemes nevelni. A tövek rendkívül nagy mennyiségű hajtást és levelet növesztenek, vetekedvén egy erdő éves gyarapodásával is. Ráadásul a nádszárak viszonylag könnyen betakaríthatók, és a kazánokban a fához hasonló fűtőértékkel égethetők el.

A napsütötte, meleg, de tápanyaggal és nedvességgel jól ellátott termőhelyet kedveli, ahol egymagában vagy növénycsoportban is megállja a helyét. Több fajtája megvásárolható a kertészetekben. Van köztük két és fél, három méter magas, ősszel sárgára színeződő fajta, négy-négy és fél méteres óriás is, de a legkülönlegesebbek azok, amelyek levelei keresztirányban csíkozottak. A fehér vagy halványsárga sávok egészen páratlan esztétikai élményt nyújtanak a kertben, ráadásul ez az élmény a tél folyamán is élvezhető, mert a lombozat sokáig megmarad és díszít.

Végezetül essék szó egy újabb óriásról, amelynek díszítőértékét nem örökzöld lombja, hanem az ősszel nyíló, termetes virágzatok adják: az ezüstös pampaszfűről. A fehér (netán fajtától függően vöröses, sárgás, lilás vagy rózsaszín), tömött bugák az embermagas csomó felett (két és fél-három méter magasságban) zászlóként lobognak a szélben. Neve is elárulja, hogy őshazáját Dél-Amerika végeláthatatlan füves pusztáin kell keresni. A kertben szereti a tápanyagban gazdag, laza talajt, a napot és a rendszeres öntözést. Alapvetően télálló, de a talaj átfagyása előtt érdemes gondosan betakarni a tövét. Optimális körülmények között bugája akár egy méter hosszúságúra is megnőhet.

Barta István