„Bokréta a Hegyvidék kalapján” - zenei műveltség az első osztálytól

Negyvenéves fennállását ünnepli a Solti György Zeneiskola. Amikor az intézménynek nevet adó legendás karmester özvegye, Valerie Solti karácsony előtt villámlátogatást tett a zeneiskolában, társaságában, amint velünk együtt járta a Maros utcai épület gyakorlótermeit, szinte tapintható volt a „maestro” jelenléte. Lapunk a látogatás előkészítésének perceitől figyelemmel kísérte az eseményt.

A második emeleti hangversenyterem szárnyas ajtaja mögött Bach h-moll hegedű-zongora szonátájának egyik tirádája ismétlődik újra és újra. A fekete „Blüthner” billentyűi mögött ülő Nagy Márta zongoratanárnő kislány módjára elpirul, amikor megpróbálunk csendben a terembe lopódzni, hogy szemügyre vegyük a zeneiskola büszkeségét, a fémesen csillogó sípokkal megtűzdelt orgonát. A tanárnőt „rajtakaptuk”, amint a művésztanári koncertre gyakorol, amelyet a kerületi művelődési központban rendeznek februárban.

Bokréta

– Korábban kérdezte, véleményem szerint mi az iskola sikerének titka – fordul felém néhány perccel később Kocsisné Dióssy Krisztina igazgatónő az irodája felé vezető lépcsőkön. – Pontosan ez. A tanáraink a zenének élnek, megszállottak, elhivatottak. S a növendék átveszi a zenepedagógus értékrendjét. Ez a véletlen epizód tökéletesen bizonyítja, hogy egyikük sem bízik semmit a véletlenre.

S ahogyan tapasztalom, Krisztina és a vezetőség egyetlen tagja sem teszi ezt. Napok óta lázasan készülődnek Lady Valerie látogatására.

– Bevallom, izgatott vagyok – mondja Krisztina, akit pontosan tizennégy hónappal korábban neveztek ki igazgatónak. – Lady Valerie hat esztendővel ezelőtt járt nálunk utoljára, s így még nem láthatta az új iskolaközpontunkat. Úgy érzem, kötelességünk, hogy jó benyomásokkal távozzék innen. Mozgalmas év vége van, hiszen rendszeres hegyvidéki kulturális megmozdulásaink mellett szeptemberben leróttuk tiszteletünket Solti György farkasréti sírjánál, megrendeztük a negyvenéves jubileumi hangversenyünket a művelődési központban, októberben kamarazenekarunk fellépett az Olasz Kultúrintézetben, tanítványaink részt vettek a második Országos Bartók Béla Zongoraverseny válogatóján, a brüsszeli tanulmányútra készülő kamaraegyüttes hangversenyt adott az iskola Solti-termében, s ugyanott egy stúdiókoncertet is rendeztünk. Novemberben fuvolakvintettünk fellépett Pátyon, majd a Jókai Klubban, vonós és kamaraegyüttesünk Szőnyi Erzsébet díszpolgárrá avatásának ceremóniáján, és ott voltunk a Reneszánsz Év záróünnepségén is. Lady Valerie látogatása után az adventi gálahangversenyre készülünk, miközben javában gyakorol egyesített zenekarunk, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy Magyarországot képviselheti az Európai Parlament őszi ülésének záróünnepségén, Strasbourgban.

A negyvenéves jubileumra készült CD legelső gyári darabját kapta ajándékba Lady Solti
A negyvenéves jubileumra készült CD legelső gyári darabját kapta ajándékba Lady Solti

A MÚLT
Ma már nehéz elhinni, mindez 1968-ban a Németvölgyi úti Általános Iskola kapusfülkéjében kezdődött! Ebben a szűk „lyukban” alapították (akkori hivatalos nevén) a XII. Kerületi Állami Zeneiskolát, akkor, amikor az állami zeneoktatás a decentralizálódás mellett döntött, és a kerületi tanácsok hatáskörébe utalta a Kodály–Bartók-hagyományon felnevelt zeneiskolákat. Alakuláskor 16 zenetanár három tanszakon, hat iskolában 350 növendéket oktatott. Napjainkban 72 zenetanár tizenhárom iskolában néhány híján 1000 növendék zenei képzéséért felelős.

– Kolléga-elődeim fellélegeztek, amikor megkapták az „alsó” Diana utcai általános iskola egyik tantermét – folytatja az igazgatónő. – Habár levegősebbé vált a munkahely, még itt is egyetlen helyiségbe zsúfolódott a tanári kar a kiszolgálóegységekkel. Az intézmény alapvető célja ekkor rajzolódott ki tisztán – zenei műveltség az első osztálytól kezdve. Kihelyezett tanárokkal dolgoztunk, „behálóztuk” a kerület összes iskoláját. 1990-ben költöztünk a Moszkva téri „Úttörőházba”.

Ebben az épületben nőtt fel az iskola annak a létesítménynek a rangjára, amelyet ma az egész ország, s lassan Európa is elismer. És ide látogatott Solti György özvegye 1998-ban, amikor az intézmény – a világon elsőként – felvette férje nevét. Mondják, a név kötelez. Ezzel tisztában van a teljes tanári kar is.

– A feladatunk kettős – mondja Dióssy Krisztina. – Az általános zenei műveltség terjesztése, ugyanakkor a kivételes tehetségek felkutatása és fejlődésük, további útjuk egyengetése. Az elmúlt tíz évben hatvan növendékünk választotta hivatásul a zenei pályát. Ez nem utolsósorban annak az eredménye, hogy sok nyilvános hangversenyt adunk, amelyeken kipróbálhatják magukat a fiatalok, és összevethetik zenei tudásukat másokéval.

Kétezer-hat szeptemberében költöztek haza, a Maros utcába, a Kós Károly Ének-zene Emeltszintű Általános Iskola alsó tagozatának egykori, újonnan felújított épületébe. Hogy miért „haza”? Solti György néhány háztömbbel arrébb, a városmajori templom felé, a Maros utca 29.- ben született 1912-ben! E tényt napjainkban dombormű jelzi a szülőház falán.

– Egyedi nevet akartunk választani az iskolának, s ennél jobbat nem is adhattunk – teszi hozzá Krisztina. – A karmester elkötelezettje volt a fiatalok klasszikus zenei képzésének.

Gyakorolni a tanároknak is kell (a zongoránál Nagy Márta)
Gyakorolni a tanároknak is kell (a zongoránál Nagy Márta)

A LÁTOGATÁS
Lady Valerie kedvessége lenyűgöz mindenkit. A mosoly, amely ritkán hagyja el az arcát, rögvest megalapozza a vizit hangulatát. Pillanatok alatt kibukkan belőle az egykori BBC televíziós riporter és műsorvezető! Minden érdekli. Számok és dátumok, a tagozatok, a hangszerek és azok árai, a tanszékek, a tanárok. Kérdései ízig-vérig „profik” és meglepőek, alkalomadtán a jelen lévő tanárok közös munkája szükségeltetik a válasz kidolgozásához… Láthatólag elgondolkodik a szervezeti hálózat ötletének lényegén, az általános zeneoktatás összefogott, koordinált jellegén.

– Egyetlen gyermektől sem lehet megvonni a zenét anyagi okok miatt! – mondja. – Az a fantasztikus ebben az intézményben, hogy a felvételhez nem kell a gyermeknek alapfokú zenei tudással rendelkeznie. A kapu nyitva áll számára, minden csak rajta múlik. Nem hiába élt és dolgozott az országukban Kodály Zoltán. Zeneoktatási módszerének hatása nem hullott terméketlen talajra…

Teremről teremre járunk, megérinti, olykor a kezébe veszi a hangszereket, megpendíti a húrokat, felhajtja a zongora fedelét, s leüt néhány akkordot, miközben kedves öniróniával nevetteti a környezetét. A hangversenyeknek helyet adó Solti-teremben az újjáépített orgonához siet. Leül az orgonista székébe, kipróbálja a lábpedálok hangzását, majd ujjai végigszaladnak egy rövid futam erejéig a klaviatúrán.

Lady Valerie Solti szerint a „maestro” az életben sokkal vidámabb volt
Lady Valerie Solti szerint a „maestro” az életben sokkal vidámabb volt

– Két évvel ezelőtt a Bazilikában hallottam egy fiút orgonálni, aki szintén ebben az iskolában tanult. Élmény volt az előadása!

E feszélyezetlen hangulat pillanatait használja ki a hegyvidéki polgármester, Pokorni Zoltán, hogy tájékoztassa Lady Valerie Soltit a mai magyar oktatás örömeiről és bánatairól, nehézségeinkről és sikereinkről országos és önkormányzati szinten. A beszélgetés témája az éneklésre terelődik. Lapunk „illetlenül” elleste a következő párbeszédet:

L. V.: – Nagyon fontos a hangszeres zeneoktatás, de az énekkultúra még fontosabb, mert az többekhez jut el, többen tudják művelni, hiszen mindenki hangszálakkal születik, s ha van némi hallása, a rendelkezésére áll egy hangszer! A Magyar Rádió Gyermekkórusa egy alkalommal közreműködött férjem koncertjén Londonban, emlékszem az előadásra – egyszerűen csodálatos volt! Bartók és Kodály Magyarország nemzeti kincse.

P. Z.: – Lady Valerie bizonyára nem raktározná legkedvesebb magyarországi emlékei közé, ha én most elkezdenék énekelni…

L. V.: – Mindegy! Ha ki tud adni valamiféle dallamos zörejt, már az is jó. Az öröm, az átélés, a belső éneklés adta érzelmek a fontosak. A férjemnek fémreszelőhöz hasonló énekhangja volt… Képzeljék el, amikor egy operaária kíséretét tanította be a zenekarának! Ám a zenészek nem bánták, ha előénekelt, hiszen az arcáról, a kezei mozgásáról leolvashatták az ihletet, amire szükségük volt…

Az igazgatói szobában hosszan elnézi a férjéről készített festményt. Felénk fordul, arcán mosoly ömlik szét.

– Az életben sokkal vidámabb volt. És életerős. Nem ilyen rezignált. Nem tágított mottójától: „soha ne add fel!” Kritikusok írták róla, Solti volt maga az életöröm. A lebilincselő modorú géniusz. Amikor megemlékezem róla, azok a percek egy csodálatos férfi csodálatos életének az ünneplései. Büszke vagyok, megtisztelve érzem magam, hogy az életben utazótársa lehettem ennek az embernek.

A lépcsőházban még visszafordul, úgy kiáltja át a fejek fölött.

– Krisztina, küldök egy másik képet! Az igazi Soltiról…

Somogyvári D. György