A céhes ember

Már nem is tudom, ki, de valaki ekképpen mutatta be nekem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely megteremtőjét, fenntartóját: a céhes ember. Aki közelebbről ismeri, annak ő a Fintalaci. Kedves mackó, aki megosztja szuterén otthonát művészekkel, bohémekkel, alkotókkal. Az általuk „összedobott” előadói estek ma már visszhangot találnak az ország távoli sarkaiban is. Esterházy Péter ezt írja a Nyitott Műhelyről: „van, ami ritka és nehéz megteremteni, a helynek szelleme... […], és az időnként fölbukkanó pörkölt is rendben.”
A Déli pályaudvar fölött, a Ráth György utcában megbúvó Nyitott Műhelyről könnyed, vidám hangon illik írni. Mert az estéi is olyanok. „Rekviem” érzésnek semmi helye egy riportban, amely erről a családiasan avantgárd pincéről szól.
 
Nem így terveztem, mégis muszáj egy perc erejéig utat engedni egy különös, időbeli találkozásnak. Lehetetlen nem gondolni arra az emberre, akiért éppen e sorok írása közben több száz, talán ezer ember gyülekezik józan komolysággal a Farkasréti temető fáinak lombjai alatt. Cseh Tamás a Nyitott Műhelyben mutatta be utolsó közös lemeze, A véletlen szavai anyagát Bereményi Gézával. Kinyitom a neten az e-mail fiókomat, s lám, ott találom „Fintalaci” levelét – Tamásról. Ennek az estnek az emlékéről, amelyen a legendás énekmondó vonásai már fáradtak. „Jól mondom, Géza, jól emlékszem, hogy itt ez van?”, vagy „Egyetértesz, hogy ezt itt így énekeljem?” – olvasom. Tamásnak bizonyosságra van szüksége. Géza fejbólintására. „Jó lesz, Tamás, jó lesz.”
 
Finta László így fejezi be levelét: „Két óra sincs már a temetésig. A mai hírekben olvastam, hogy Géza fogja búcsúztatni Tamást. Ki más is... 4 órától nyitva leszek, és csak Tamás lemezei fognak szólni, csak bakelitről. A Műhelyben található gitárokat erre az estére pedig bezárom a szekrénybe, senki ne is kérje...”
 
A Műhelygazda
Ilyen ember Finta László. A forró nyár az utolsókat rúgja, a pince sárga olajfestékkel átmázolt vasajtaja még zárva, lakója (látszólag) két kézzel kapaszkodik sóvárgott magányába, egy viharos, de annál sikeresebb évadot követő, megérdemelt pihenőjébe. Aztán mobilján megcsörren az SMS, a régóta rettegett hírrel. „Fintalaci” megrázza fejét, a képernyő elé ül, és üzenetet küld törzsvendégeinek, barátainak – gyertek, bulizzunk együtt, rójuk le tiszteletünket a Lázadónak. Akinek oly hosszan „szállt füst a szemébe”, mégis énekelt, énekelt utolsó pillanatáig.
 
A Műhelygazda kitárja a pinceablakok zsalugátereit, szellőztet, majd összeszedi a szerteszét hagyott gitárokat, s valóban elzárja azokat a hátsó szobába…
A Nyitott Műhely új évada szeptember 8-án kezdődött volna Palya Beával, amiben egyelőre semmi változás, de Tamás, hűen életstílusához, még egyszer utoljára, egyedül kívánt felülni az immáron virtuális színpadra.
 
Hetek óta hajszolom Finta Lászlót. Illetlen módon arra vagyok kíváncsi: mit csinál a mackó nyári barlangjában? Mire készül? Hogyan értékeli az elmúlt szezont? Mivel tölti „csendes napjait”? Beszélgetni vele, amikor a Műhely pörög, lehetetlen. „Gyere vissza, amikor a dolgok elcsendesülnek” – mondta számtalanszor az évad során. Megfogadtam tanácsát.
 
Elérkezik a nyári szünet ideje, kora estéken a pince telefonját csörgetem. Nem veszi fel. A mobilján hívom. Zümmög-zümmög, aztán elcsendesedik. E-mailt, SMS-t küldök. Nem válaszol.
 
Cselhez folyamodok. A Ráth György utcában pontosan délben strázsát állok a vasajtó közelében. A réseken át lámpafény szűrődik a lépcsőkre. Csak elmegy ebédelni egyszer, gondolom. Alig negyedóra múltán megcsikordul a vaspánt, s óvatos léptekkel kisurran Fintalaci.
 
– Laci! – kiáltom, s ahogy visszafordul a rajtkapottak szégyenlős mosolyával, tudom, nyert ügyem van.
 
Pince hűsében
Földhideg bodzaszörpöt kortyolgatunk a kerek asztal mentén, felettünk fejmagasságban néha elkocog egy-egy járókelő. A házigazdám mögötti félhomályban a „bőrös sarok” a munkaasztallal, szerszámok tucatjával és a zsinórokról csüngő, bőrből készült tárgyak garmadával. Úgy tudom, eredetileg bőrdíszművesként költöztél ide – fordulok hozzá.
 
Kijavít. Szigorúan bőrműves. A hagyományos kézműves szakma. A bőrdíszműves inkább manufakturális tevékenységet folytat, gyakran csupán egy-egy fázisát műveli, s használ „nemtelen” anyagot is, mint a műbőr, műanyag. Ő, Finta László, egyedi, használati tárgyakat készít, kiegészítő elem a fém és a csont. Mint egykor a céhes emberek. – A Kunság szívében, Túrkevén születtem, Szolnokon érettségiztem. Aztán elmozogtam… Budapest környékén akadtam fenn a közösségi hálón. Kitanultam a szakmát, tanítani kezdtem szakiskolákban, miközben otthon berendezett műhelyemből egyre-másra kerültek ki művészi alkotások. A kétlakiság túl soknak bizonyult, beköltöztem a betonrengetegbe. A Maros utcában vettem egy kis lakást.
 
A bőrszakma tanítása a szakiskolákban nem hozott pozitív élményt számára. – Nem tudom, milyen átokkal van megverve az oktatás, borzasztó nehéz átadni a tudást. Motiválatlan emberek ülnek a hivatalokban, akiket nem érdekel semmi, ami eltér a kőbe vésett, besulykolt sémáktól.
 
Műhely a Műhelyben
Műhely a Műhelyben
 
Ugyanakkor az otthoni műhelyében tartott kurzusok „felemelő érzéssel” töltötték el. Tanfolyamaira azok jelentkeztek, akik valóban akartak tanulni valami újat és szépet. Oly sokan fordultak meg a falak között, hogy idővel kinőtte a lakását. Eladta parányi fészkét, és megvásárolta a jelenlegi, Ráth György utcai pincét, amelyben nemcsak a bőrműhely és tanítványai leltek otthonra, hanem maga a mester is, 2000 januárjában.
 
Egy hónappal később, a „nyitó bulin” született meg a Nyitott Műhely gondolata.
 
– Jelen volt egy fiatal képzőművész barátom, Szabó Gábor. Látva a csupasz falakat kijelentette, hogy azok festményekért kiáltanak. Megkért, hadd rendezhessen életmű-kiállítást. Jó ötletnek tartottam. Legnagyobb meglepetésemre óriási siker lett! A pince imígyen, spontán alakult komplex műhellyé. Kulturális mocorgás volt az országban, egyik dolog követte a másikat, az eltelt évek alatt megjelent a film, a zene, a színház, az irodalom, a gasztronómia, a klubélet, és már magam sem tudom, mi más…
 
A Nyitott Műhely manapság önjáró léttel rendelkezik. A hegyvidékiek szerénytelenség nélkül állíthatják, az egykori péküzemnek helyet adó pincesor Budapest egyik legszínvonalasabb szellemi üstjévé vált. A sárga vasajtó mögött megfordult (és vissza-visszajár) az ország művészi elitjének majd’ minden számottevő alakja, Szakcsi Lakatos Bélától Vukán Györgyig, Fassang Lászlótól Pege Aladárig, Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajosig és Takács Ferencig, Bódis Krisztától Varró Dánielig, a festő Vancsó Zoltántól Alföldi Lászlóig. Évente 8-10 kiállítás, átlag 100 (!) koncert és zenei előadás, három állandó filmklub, előadások sorozata, irodalmi és színházi esték, tanfolyam ifjú tollforgatók számára. És olasz paszta, magyar pörkölt minden mennyiségben, a Kádáresten krumplis tészta és Lánchíd brandy, szigorúan előadás után…
 
„Egy pesti hely Budán…”
Falcsik Mari költőnő frappáns fogalmazása. És szinte hihetetlen, teljes személyzete, tulajdonosa, lakója egyetlen személy. A társalgóban, amerre nézek, könyvek a falon. Újak, rongyosra olvasottak, antikváriumban tartottak. Finta László a Nyitott Műhely beindulása után – nem kevésbé a látottak- hallottak hatására – beleszeretett az irodalomba. Elvégezte az Egri Tanárképző Főiskola magyar szakát. Négy év után Parti Nagy Lajost választotta szakdolgozata tárgyának, de egyre több elfoglaltsága miatt a diplomamunka a mai napig Damoklész kardjaként csüng a feje fölött.
 
– Az író érdekes módon másodszor is felbukkant az életemben – emlékezik vissza Laci. – Bőralkotásaimat olykor bemutatják máshol. Utolsó alkalommal 2003-ban, amikor egy gobelinművésszel, Rába Rozival közösen állítottunk ki. A sors úgy hozta, hogy Parti Nagy Lajos nyitotta meg a tárlatot, és nagyon-nagyon szép dolgokat mondott rólunk…
 
Egyvalamit már régen meg akartam kérdezni Finta Lászlótól. Most itt az alkalom: idegen arcok is megjelennek a Nyitott Műhelyben napról napra, olyanok, akiket nem ismer. Ez mégiscsak az otthona…
 
– Ettől nagyon sokat szenvedek – vallja. És egy múlt évi blogbejegyzésére utal. Íme, szó szerint:
 
„2008. szept. 29. Ezt most már el kell mindenkinek mondanom... Néha úgy elnehezül a lelkem, hogy ilyen átjáróház lett az életem. Még ha zárva vagyok is, de felveszem a telefont, végem. És hát, állandóan csörög... Hétvégén magamba fordultam, mint egy sündisznó, nyista külvilág, meg váratlan beállítás. Ó, ha a telefon is jelezni tudná előre, hogy csörögni fog... Úgy vettem ki, nem zaklattak volna sokan, de az efféle bezárkózás azért komoly lelkifurdalással jár. Nem akárkik számítottak volna rám...
 
Aztán persze úgy múlik el ez az egész, ahogyan jött: egyik pillanatról a másikra. Egyszer csak történik valami, ami felvillanyoz, újra lelket ver belém, visszaadja a lelkesedésem – s onnantól van lendület, bizakodás, optimizmus, munkakedv, és magas közösségbenlevési együttható, minden. Ilyenkor ráébredek újra, mennyi nagyszerű dolog van körülöttem, mennyi fantasztikus ember, s hogy mindez együtt valószínűleg rendkívüli eseménnyé emeli az én sündisznólkodó életemet is...”
 
Somogyvári D. György