„Érkezünk valahonnan, érkezünk valahová”

Jókai Anna volt a Németvölgyi Terefere legutóbbi vendége. A Kossuth-díjas írónő életének legfontosabb pillanatait felidézve a pedagógusi nevelőmunka, az egymást segítő családi közösség és a nemzeti értékek ápolásának jelentőségéről beszélt.
Első elemitől tudtam, hogy író akarok lenni – kezdte mesélni élettörténetét a Németvölgyi Általános Iskolában zajló tereferén részt vevő gyerekeknek Jókai Anna. Mint mondta, legelső írása egy vers volt, amelyet édesanyjának címzett. Anyák napján olvasta fel a költeményt, s nagyon várt a kedvező fogadtatásra, ami azonban elmaradt. A versben ugyanis szorongásait fogalmazta meg – azt akarta kifejezni, hogy ne menjen el idős édesanyja, mert ő árva marad a világban. „Te nem szeretsz engem?” – kérdezte döbbenten anyja az írás hallatán, nem értette meg ugyanis a mondanivalóját. Évek teltek el, míg rájött, mit is akart szavakba önteni a kislánya.
 
Mások sem mindig értették borús hangvételű írásait. Sokszor megkérdezték tőle: miért csak a rossz dolgokról ír? Erre az a válasza, hogy az író dolga a gondokra ráirányítani a figyelmet. Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „csak növeli, ki elföldi a bajt”. Gondolkodásmódja miatt, hiába volt jeles tanuló, érettségi után nem vették fel az egyetemre. Káderlapjára azt írták, hogy borúlátó világnézete miatt nem alkalmas a magyar ifjúság nevelésére. Dolgozni ment, s bár nem szerette a számokat, főkönyvelő lett. Aztán ’56-ban, a kedvező szeleknek köszönhetően, mégis bekerülhetett az ELTÉ-re, ahol magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett.
 
Tizennégy évig általános iskolában és gimnáziumban tanított, a VIII. kerületben szegény sorsú gyerekekkel foglalkozott. Első, 33 éves korában megjelent novellája is iskolában játszódik – ebben benne van minden, amit azóta is gondol a világról. Az írás egy tanárnőről szól, aki rádöbben arra, hogy a tanításnál sokkal fontosabb a katedrával szemben ülő ember, a lélekkel való törődés. Mert az életben minden tárgyi tudásnál nagyobb súllyal esik a latba, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Tudunk-e segíteni és segítséget kérni. Jókai Anna szerint az irodalomnak is erről kellene szólnia.
 
erkezunk
Jókai Anna az előadás után dedikált
 
„Segíteni kell a másik embert, ez az élet igazi törvénye” – mondta az írónő. Szerinte a mai, hirdetések által irányított világ e törvénnyel ellentétes üzeneteket közvetít, melyek lényege, hogy ne törődjünk semmivel, a legfontosabb a fogyasztás. „Az ettemittam-élveztem-robotoltam-felfordultam élet egy állat sírfelirata lehetne, Isten azonban nem ezért teremtette meg az embert” – vallja Jókai Anna.
 
Az írónő szólt arról is, hogy divatos ma azt mondani, legyünk nyitottak, mert ez erény. A túlzott nyitottság azonban olyan alapvető értékeket is aláás, mint a család, amely a média üzenete szerint felesleges kötelék. „A család azonban nem kalitka, hanem fészek, ahová jó megtérni, mert védelmet kap az ember” – hangsúlyozta Jókai Anna. A kortünetek között megemlítette azt is, hogy lassan elfelejtjük szeretni hazánkat; nemrég járt egy iskolában, ahol a diákok nem tudták rendesen elénekelni a Himnuszt. Azt látja: a világon mindenki büszke a nemzetére, ám Magyarországon ez maradiságnak számít.
 
Jókai Anna szerint konzerválni kell értékeinket, „megfűszerezni és beledobni a létezés örökkévalóságába, hogy bármikor elővehessük”. Nyitottnak kell lenni a világosság előtt, s zárkózzunk be, ha meglátjuk a sötétséget. Teréz anyát idézve: a szenvedés és kiszolgáltatottság óceánja óriási, ebből kell mindennap egy cseppet elvenni. Az írónő, mint mondta, hisz abban, hogy érkezünk valahonnan, s érkezünk valahová, és egy másik szférában mérlegre teszik az ember életét.
 
z.