Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Falásnyi illemtan

Mihez, mikor és hogyan együnk kenyeret? Vannak-e írott, netán íratlan szabályok? Mint minden, ami az illemtől függ, ez is koronként, földrészenként, szokásonként változik.
Mi, magyarok neveletlenségnek tartjuk, ha valaki tunkol az étkezés végén. Ugyanez Franciaországban teljesen elfogadott, sőt egyenesen elvárt a mártásos ételek után. Az viszont az egész világon egységes szokás, hogy a kenyeret törni illik, s nem harapni, ha leves, hús vagy más étel mellé esszük. A franciák ugyancsak törnek a bagettból, a cipóból, ha sajtot falatoznak hozzá, de a darabkát – az élvezetek fokozásáért – megkenik vajjal is.
 
Merőben más a helyzet a szendviccsel. A pedáns németek késsel-villával eszik, mi egyszerűen kézbe vesszük, úgy harapjuk. Az oroszok a kiflit sosem felezik, hanem a tetejét vajazzák meg.
 
Nincs jobb a ropogós serclinél (kenyérvég), mégsem illik a vendéget ezzel megkínálni – annál inkább a friss fehér vagy más magos kenyérrel. Ám a kenyérkosarat minden esetben béleljük ki szalvétával, úgy tegyük az asztalra. Nem illik a felvágott kenyeret kiporciózni, egyetlen esetet kivéve: amikor étvágygerjesztő falatkáknak szánjuk. A pirítós kenyér úgy jó, ha forró és ropogós, nem túl vastag, és mindig kéznél legyen a következő szelet – ez alapszabály!
 
Kimondottan bárdolatlanság, ha az asztalnál bárki levágja a kenyérhéjat, de az sem való, hogy nekiesünk az előttünk lévő kenyérkosárnak, mielőtt kihozzák a főfogást. A főétel és a sajt elfogyasztása után a kenyérkosarat, a maradék kenyérszeleteket el kell vinni az asztalról a desszert felszolgálása előtt.
 
-járay-