Félkarú rablógyilkos

„A szerencsejátékok könnyen rabjukká tehetnek bárkit, anyagi, szellemi, társadalmi, egzisztenciális körülményektől függetlenül” – mondja a pszichiáter. Dr. Csorba Csillát annak apropóján kérdeztük meg, hogy az önkormányzat a honlapján indított szavazáson méri fel: mit szólnak a hegyvidékiek ahhoz, hogy egy nemrég hatályba lépett jogszabály alapján az önkormányzat képviselő-testülete megtilthatja játéktermek létrehozását és játékautomaták telepítését.

– Jaj, de jó! Hál’ istennek! Nagyon örülök a hírnek – lelkesedett a pszichiáter. – Nagyon sok páciensem volt már, aki a játékszenvedély rabja lett. A leghatékonyabb lépésnek a tiltást tartom, mert a kiadott engedély visszavonását, a létező játékbarlangok bezárását már nagyon nehezen lehetne megvalósítani. Márpedig valamit tényleg tenni kell, mert éppolyan pusztító szenvedélyről van szó, mint az alkohol vagy a narkotikum.

Valóban betegség?
– Hogyne! Méghozzá nagyon terjedő betegség. Hazai felméréssel ugyan még nem találkoztam, de a külföldi adatok szerint a lakosság egy-három százaléka játékszenvedély- beteg. A tendencia nálunk is hasonló a más országokéval, így az adatok helytállók lehetnek Magyarországon is.

Szinte mindnyájan szeretünk játszani, és nemcsak a lottó, de más szerencsejáték is érdekes lehet bármelyikünknek. Most akkor mind betegek vagyunk?
– Nem. Betegséggé ez akkor válik, amikor már nincs megállás, nincs határ, nincs elhatározás; amikor valaki már nem anynyi időt és pénzt fordít rá, mint amennyit arra eredetileg szánt; amikor az újabb játékra már okot ad a nyerés és a vesztés is. Amikor az illető már nem tud keretek között játszani – sem lottót, Luxort, sem rulettet, kártyát és hasonlókat. És ez a szenvedélybetegség szintén nem gyógyítható. Lehet tünetmentesen tartani, de aki egyszer már a szenvedély rabja lett, többé egy lottószelvényt sem tölthet ki úgy, hogy ne fenyegesse a visszaesés réme.

2009_21_Page_05_Image_0012

Mennyire jelent védettséget, ha valaki biztos egzisztenciával, jó anyagi körülményekkel, magas szellemi kvalitásokkal, kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezik? Vagyis jól él, jó helyen.
– Őszintén szólva alig. Sem a kor, sem a származás, sem az iskolázottság, sem egyéb nem jelent gátat. A különbség abban mérhető, hogy valaki a családi vagyont kockáztatja, vagy a szociális segély utolsó fillérjeit játssza el. Ezért is hangsúlyozom, hogy ez betegség.

Azt olvastam valahol, hogy azok között, akik elvesztették – eljátszották – minden pénzüket, és ennek nyomán összeomlott a családi életük, egzisztenciájuk, az öngyilkosságot megkísérlők aránya eléri a húsz százalékot, így ez a pszichiátriai kórkép hordozza a legnagyobb szuicid kockázatot.
– Ezért örülök minden olyan tiltásnak, ami gátat szabhat a terjedésnek. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi család esett áldozatául annak, hogy valamelyik tagja betegesen játszani kezdett. Iszonyú sok lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki megkísértse a szerencséjét. De ha már elveszítette a kontrollt, nincs visszaút. Számos alapítvány, anonim szerencsejátékosok klubja nyújt segítséget, de csodát tenni önmagában egyik sem képes. Tisztában kell lenni azzal, hogy a játékszenvedély valóban gyógyíthatatlan betegség. Életmódváltoztatással el lehet érni a teljes tünetmentességet, de aki már idáig eljutott, tudja – vagy tudnia kell –, hogy soha többé nem képes majd megszabott keretek között játszani. Olyan ez, mint az alkoholizmus: nincs gyógyulás, csak józanság, ami eltarthat évtizedekig is, de ha egy pohárral mégis megiszik, vége. Ahogy nincs mértéktartó alkoholizmus, úgy nincs mértéktartó játékszenvedély sem. Ezért üdvözlendő minden olyan önkormányzati döntés, amely megtiltja a nyerőgépek és játéktermek létesítését.

AI