A hármas hűség harmincöt éve…

A tipikusan puritán kórházi folyosóról belépve a látogató egy kisváros helytörténeti múzeumában találja magát. A főorvosi szoba nyomokban sem emlékeztet irodára. Patinás, évszázados kúriafészek, amelyben a szellemi életet élő családfő generációk emlékét őrzi. Kényelmes, antik illatú bútorok, süppedős bőrfotelek. A falakon brómbarna fényképek, századfordulót idéző, felnagyított képeslapok lemezüveg alatt. Szinte mindegyik valamiféle kapcsolatban áll a kórházzal.

Kiss Sándor az a fajta orvos, aki iránt az ember az első pillanatban bizalmat érez. Joviális, megfontolt szavú, szemeiből a sokat tapasztalt gyógyító bölcsessége árad. Szinte a kézfogással egyidőben elárulja, az orvosi diploma kézhezvételének pillanatától dolgozik a „Jánosban”. Úgy tárja szét karjait, mintha röstelkednie kellene emiatt.

Úgy értsem, ez a második otthona?
– Inkább úgy mondanám, két otthonom van. Valójában több éber órát töltök itt, mint a Nárcisz utcai családi házban. Egy kollégámmal kiszámítottuk, a múltban minden tízévi munka során három teljes éven át adtunk ügyeletet, emellett természetesen ledolgoztuk a rendes munkanapokat is… Amolyan szamaritánus börtönbüntetés – teszi hozzá nevetve.

Észreveszi, hogy tekintetem a falakon kószál. A hátam mögött lógó arcképekre mutat. – E három férfiú volt a közvetlen elődöm és egyben mesterem is. Dr. Gergely Rezsőtől emberséget, szakmaszeretet és bölcsességet tanultam; dr. Ihász Mihálytól rendszerességet, rendszeretetet és pontosságot; míg Faller József professzortól magát a szakmát és annak is a legnehezebb részét. Utóbbival még ma is atyai jó barátságban vagyok.

Az elődök karizmája ön szerint mennyiben éli túl a modern időket?
– Ez a fajta kultúra sajnos kihalófélben van. Az orvostársadalom megbecsülése az utóbbi években csorbát szenvedett. Generációknak kell felnőniük, mire ez a tisztelethagyomány helyreáll ismét, ha egyáltalán… A karizmatikus professzorok, a legendás tanítómesterek kora, úgy néz ki, leáldozott. Nincs igény rájuk, a gyógyítással foglalkozókat a hatalom félreállította, a társadalom sem tartja őket becsben többé. Fiatal doktor koromban a végzős medikusok tülekedtek egy budapesti kórházi állásért. Napjainkban alig találni valakit, aki vállalná a hosszú órákat, a fárasztó és nehéz ügyeleteket.

Nem vonzó a pálya, és az anyagi haszna csekély. Mire „készen lesznek”, beérnek és specializálódnak, közel negyvenévesek. Egy másik szakmában már a csúcson lennének, itt akkor kezdik. A fiaim közül egyik sem akart orvosi pályára lépni. Ez a tény, gondolom, magyarázat értékű.

Harmincöt év a „Jánosban”. Kötődés egyetlen intézettel. Eff ajta jelenség napjainkban már alig létezik. A dekádonkénti három év ügyelet büntetésnek tűnik a mai fiatalok szemében. A főorvos mégis nosztalgiával gondol vissza azokra a napokra.

– A hosszú órák pozitív előnye a jó értelemben vett klubsovinizmus kialakulása és a kimagasló szakemberek megismerése volt, azoké, akik meghatározó egyéniségek. Ma mindenki rohan a saját dolga után. A kollégák közötti viszonyok is megváltoztak, már nem születnek nemes barátságok, mint régen. Amikor zöldfülű medikusként ide kerültem, kiállítottak a többiek elé, és bemutattak. Ma, ha kilépek a sebészet épületéből, a kórház területén számos orvost látok, akit nem ismerek.

Kiss doktor megerősíti, sokan távoznak külföldre, egy részük kalandvágyból, mások mert nem találják itthon a helyüket, nem érzik azt a fajta megbecsülést, amiről egyetemista korukban álmodoztak. Külföldön nem a rutinos, szakosított orvosokra van szükség, hanem a fiatal kezdőkre, akik elvégzik a rutinmunkát, és keményen dolgoznak kevesebbért, mint a helyiek. Ezért a negyedik ikszben lévő, gyökeret eresztett hazai doktorok nemigen telepednek át, mert szinte mindent elölről kellene kezdeniük odakint. Ezzel párhuzamosan az itthoni orvostársadalom egyre nehezebb helyzetbe kerül, mivel az idősebbekre hárulnak azok a munkák is, amelyeket korábban a fiatal „rezidensek” végeztek el. A beteg–orvos kapcsolatról kérdezem.

– A társadalom szándékosan rombolta le azt a bizalmi viszonyt, ami a korábbi éveket jellemezte. Ehhez hozzájárult a média is. A gyógyulás nem hír, legfeljebb egy szívátültetés. Az orvosi balesetek viszont azonnal a televíziók képernyőire, a bulvársajtó címlapjaira kerülnek. Ügyvédcsapatok légiói élnek orvos- kártérítési perekből… Egy pillanatra elhallgat, majd összeilleszti az ujjait. Amikor ismét megszólal, bevallja, megérti az embereket is, hiszen egyre nehezebb életet élnek. Nem mernek elmenni táppénzre. Féltik az állásaikat. Vannak, akik a nyári szabadságukra tervezik be az operációt, hogy titokban tudják tartani problémáikat.

– Anyagilag mi is érezzük a megszorításokat, a nővérek duplán. A paraszolvenciáról szóló mesék töredéke sem igaz. Hálás téma az újságoknak, a politikának.

Dr. Kiss Sándor minden lépcsőfokot megjárt a Szent János Kórházban az intézmény igazgatóhelyettesi posztjáig bezárólag. Ezért mindenre van rálátása, az ítélete, gondolom, objektív. Erre célzok, amikor (talán kissé kurtán) megkérdezem:

Mi tartja itt?
Az arca felderül: – A velem született hűség, a tradíció tisztelete és a rajongás, amit e csodálatos létesítmény iránt érzek. A „Jánosban” olyan szakmai közösségbe csöppentem annak idején, ami azonnal kielégítette a vágyaimat és igényeimet. Szeretem, amit csinálok, és a családomon kívül semmi másra nincs szükségem. Alázattal szolgálom az intézményt, megbecsülöm az elődeimtől örökölt múltat, hiszen ha nem teszem, nem számíthatok tiszteletre az utódoktól sem. A kórház történetére terelődik a beszélgetés. Kiss doktor elemében érzi magát, tekintete végigfut a falakon sorjázó ereklyéken. Háromszáz évvel perdül vissza a történelem kereke.

– Az eredeti Szent János Kórház a mai Margit körút és Hattyú utca sarkán állt, a város a török megszállást követően kitört pestisjárvány betegei részére építette 1710-ben. A „ragályház” falának maradványa, egy bozótok által eltakart emléktáblával, még ma is megtalálható a budai távolsági autóbuszok Széna téri végállomása melletti téren. A hivatalosan Városi Polgári Kóroda néven ismert épületet az 1848-as forradalom idején nevezték először Szent János Kórháznak. A második világháború bombái rombolták le a földig…

A ma ismert kórház a millennium évének szülötte – meséli tovább a főorvos. Buda lakossága nagymértékben megnőtt, szükségessé vált egy korszerű, megfelelő méretű intézmény. A Diós árok mentén telepített szőlőtőkéket elpusztító járvány következtében a telkek ára mélypontra zuhant, amikor a városi tanács a régi vámház és a katonai temető közötti részt megvásárolta a felépítendő létesítmény számára. Háromévi munkálatok után 10 pavilonnal, 420 ággyal, dr. Ludvik Ferenc sebész főorvos igazgatása alatt nyitotta meg kapuit az Új Szent János Kórház, amely akkoriban Közép-Európa legnagyobb, ugyanakkor Európa legmodernebb gyógyintézete volt. A kontinensen először használtak belső telefonhálózatot, a sebészeti osztály saját röntgengéppel rendelkezett, sőt alkalmazták az izotópterápiát is.

– Gyönyörű ez a kórház, mert nem egyetlen tömbépületből, hanem pavilonokból áll, a járványok belső terjedésének megakadályozása céljából. Az „öregeink” árnyas fákat ültettek az arborétum jellegű kertbe, a falakat klinkertéglával fedték le, amelyeken még ma is kivehetők az első világháborús betegek felkarcolt üzenetei. A bennlakó orvosok és nővérek az akkori felfogás szerint a „világ végére” költöztek, hiszen egyedül a fogaskerekű járt errefelé a Városmajorból. A doktorok kompenzációt kaptak azért, mert nem praktizálhattak a város szívében. Prosperáló, hatalmas forgalommal megáldott kórház volt. Ez sajnos nem mondható el napjainkról, bár a betegforgalom megmaradt, sőt nőtt is, súlyponti helyzete ellenére az ágyak száma a harmadára csökkent. A Szent Jánosban 67, az egykori Margit kórház Bécsi úti telephelyén 10 sebészeti ágy áll rendelkezésünkre. Az utóbbi részlegünkben emlőrákot műtünk, és gyulladásos bélbetegségben szenvedőket gyógyítunk.

Ma az ügyeleteket éppen úgy ellátja, mint bármikor a múltban. Osztályvezető főorvosként jobban belelát a problémákba azáltal, hogy akkor is itt van, amikor elméletileg már otthon lenne a helye. A Szent János Kórházban eltöltött harmincöt orvosi éve alatt látta a laparoszkópia bevezetését, amelynek használatánál csupán egy parányi lyukat fúrnak a hasfalon a beteg epehólyag eltávolítására. Így nem kell megnyitni az epevezetéket, mely művelet tizenöt százalékkal növelné a halálozási számot. A diagnosztikában az endoszkópos vizsgálat és az ultrahang bevezetése jelentett forradalmat, a bélműtéteknél egy speciális varrógép használata, a radiológia területén a CT és a CTMR, érsebészetben az érfestéses vizsgálatok; időközben megszületett az antibiotikum fogalma, az altatás és az intenzív terápia terén is új módszerek kerültek előtérbe.

– Eszem ágában sincs nyugdíjba menni! Egy japán mondás szerint „gördülő kövön nem nő moha”. Ezt kétféleképpen is lehet értelmezni. Remélem, a fenntartott mozgás ellenére azért rajtam nő valamennyi. Az lesz a hagyatékom az utódom, a következő nemzedék számára.

Hol érzi magát a legjobban munka közben?
– A műtőben! Számomra a sebészet művészet, egyfajta kábítószer, amely nélkül már nem tudnék élni. Hogy milyen sebész az ember, az lelkialkat kérdése. Tudnia kell olyan döntést hozni, amelyet képes is végrehajtani, és fel is tudja vállalni az ódiumát. A műtőasztalon emberekről, sorsokról, életekről határozunk. Az átlagpolgárnak talán egész életében nem kell annyi döntést hoznia, mint egy sebésznek egyetlen nap alatt, amivel családok, egzisztenciák létét is befolyásolja. Bár a sebész számára fontos a kézügyesség, nem az a döntő tényező a műtét sikerében.

Kiss Sándor saját bevallása szerint „benősült” a Hegyvidékre. 1974-ben, friss diplomával a kezében nemcsak állást vállalt a János kórházban, de feleségül vette jogászhallgató szíve választottját is, akinek családja a Stromfeld Aurél úton lakott. A főorvos ily módon ünnepelheti ez évben a hármas hűség harmincöt évét. Nemcsak szeretett kórházához maradt lojális, de ragaszkodott kerületünkhöz is, ahol hosszú házasságából két fia született, Tamás, aki jogász lett, és Dániel, a pszichológus.

– 1968 óta járunk a feleségemmel a Makk 7-es vendéglőbe, ismertük, illetve ismerjük minden tulajdonosát. Egyetemista korunkban az ösztöndíjam is megengedte az alkalmankénti vacsorát a kockás asztalterítőn. Bébi unokámmal, a család első leánysarjával a Gesztenyés kertben, a párommal a Farkasréti temető ösvényein szeretek sétálgatni.

Szerencsés embernek érzem magam, azt csinálhattam egész életemben, amit szeretek. Abban az orvosi szobában dolgozom, ahová három évtizeddel korábban bekopogni sem mertem. A jó öreg „János” megbecsült tagjának érzem magam.

Jellegzetes mozdulattal ismét a mögöttem lévő falra hívja fel a figyelmem. Két kicsiny méretű, üvegtetejű dobozkát pillantok meg. Az egyikben az 1992-ben adományozott Semmelweisgyűrű, a másikban a harmincadik szakmai évfordulóra kapott aranyozott sebészkés rejtőzik. Mindkettőt a Szent János Kórház orvosi karának egyöntetű szavazata alapján ítélték oda dr. Kiss Sándor sebész főorvosnak…

Somogyvári D. György