Hatvan év után újra az iskolapadban

Van, amikor a középiskola többet ad, mint az egyetem. Így gondolják ezt az egykori Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola öregdiákjai is, akik hatvanéves érettségi találkozót szerveztek alma materükbe.
Tizennyolc öltönyös úriember ült néhány napja a Budai Középiskola, az egykori Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola padsoraiban. Noha közülük a legfiatalabb is hetvennyolc éves, mégsem érezte magát senki kényelmetlenül az osztályteremben. Sőt! Nagyon is otthonos volt számukra a környezet, ahol 1945-től négy éven át együtt tanultak.
 
A háború utáni első évfolyam az övék. 1945 szeptemberében, amikor megkezdődött a tanítás, az épületben még akna ütötte lyukak tátongtak, a belövések miatt kupacokban állt a sitt, az ablakok jó része hiányzott, akárcsak az iskolai felszerelések, melyek többsége ugyancsak elpusztult az ostrom idején. Így hát tanítás közben is zajlott a helyreállítás, amiben maguk a diákok is közreműködtek.
 
Dr. Szlameniczky István kandidátus, címzetes egyetemi tanár – aki fél évszázada kerületünk lakója – az 1949-ben érettségizők találkozóján idézte fel a háború utáni állapotokat. Mint mesélte, otthonról vittek az iskolába csomagolópapírt, és ha volt, egy kis zsírt vagy firnájszt (lenolajfestéket), a papírral a hiányzó ablaküvegeket pótolták, az olajjal vagy zsírral pedig finoman bekenték a papírt, hogy az valamelyest átlátszó legyen, és tompítsa a hideg erejét. Télen így is nagykabátban ültek a padokban; csak akkor kaptak néhány napos szünetet, amikor kint már mínusz öt foknál is hidegebb volt.
 
Nem csak a hideg miatt voltak spártai körülmények az iskolában. Eleinte az elemi iskolától kölcsönkapott kis padokban kellett ülni, amelyekben a hosszabb lábúak kimondottan szenvedtek, a térdükön az állandó dörzsölés miatt még a nadrág is kikopott.
 
hatvan
 
A körülmények lassan javultak, az első teljes, kényszerszünet nélküli tanítási év csak 1947-ben kezdődött, igaz, a mesterek még ekkor is dolgoztak a tetőn, és itt-ott ablakokat is cseréltek. Mindezek ellenére javában zajlott a tanítás, nem is akármilyen színvonalon. Szlameniczky István szerint a túlsúlyban lévő szakjellegű tárgyakat – így a közgazdaságtani, könyvviteli, kereskedelmi ismereteket – nagy alapossággal oktatták, de a humán tárgyak sem szorultak háttérbe. Világnézetük, vitakultúrájuk, előadói készségük kifejlődésében fontos szerepe volt az önképzőköröknek, főként a közgazdaság és az irodalom terén.
 
Az 1949-ben végzettek többsége a banki szférában, a vállalatirányításban, a külkereskedelemben, a könyvelésben, gazdaságpolitikai intézményekben, a szövetkezeti rendszerben, vagy épp a tudományos életben kezdte pályáját. Közülük sokan magas vezetői tisztségbe, országos intézmények irányító pozícióiba kerültek, és komoly szakmai sikereket értek el.
 
Az öregdiákok egyöntetűen úgy vélik: olyan komplex szakmai ismereteket adott nekik a „Kossuth keri”, amit az egyetemen sem kaptak meg. Bár volt, akinek a pályája – a „rossz” családi háttér miatt – 1949 után nehezen indult, végül ők is egyenesbe kerültek, mert győzött a szakmai tudásuk.
 
A Kossuth több volt egy kiváló szakoktató-intézménynél, barátságos légkör és összetartás jellemezte a tanárok és tanítványok közösségét. Az évfolyamtársak jó kapcsolatát jelzi, hogy eddig minden „kerek” – 10, 25, 40, 50 és 55 éves – érettségi találkozó alkalmából sikerült szép számban összejönniük. Sajnos a 47 érettségizőből ma már – az osztálytársak tudomása szerint – csak 24-en élnek, de 18-an így is megjelentek most, és ismét felidézték az együtt töltött éveket, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak bennük.
 
z.